Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Folyóiratszemle - Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem archaeológiai intézetéből 797

802 történeti irodalom. 802 Kalászrajzok neolithkori edénytöredékeken című cikkét, továbbá b'orray J. Sándornak egy II. Mátyás-féle koronázási emlékérem kiadatlan bronzpél dányát ismertető kis cikkét találjuk. „Irodalom'" cím alatt Móra Fersnc ismerteti Roska Márton művének: Az ősrégészet kézikönyvének I. kötetét. IV. évf. 1928. 1—2. — Buday Árpád: Az ú. n. thrák lovasisten problémája. (Második közlemény.) Szerző e tanulmányában az ú. n. thrák lovas istenről elnevezett emléksorozat második csoportját: a két lovasalakos emlékeket vizsgálja. Először az emlékcsoportra vonatkozó irodalmat regisztrálja s Hampel, Cuinont, Kazarow, Antonescu, Rostovcev, Kern, stb. véleményeit közli. Ezután az emlékeket veszi számba, pontosan megállapított csoportokra és típusokra osztályozva azokat. Azután az ábrázolások elemeit, alkotó motívumait vizsgálja, s végül foglalkozik az ábrázolások értelmezésével és rendeltetésével. Véleménye szerint ezekben az emlékekben „az ábiázolások a keleti napisten kultuszára vonatkoznak, aki hívei előtt a már teljesen egybeolvadt dioszkur-kabir fiatal istenségek által nyilatkozik, az utóbbiak misztériumaiban." Mint érdekes példákat idézi, hogy a kétlovasos képtípus hatással volt a keresztény egyházi ábrázolásokra, amint azt egy 586 ból való szír evangélium miniaturája mutatja. Sőt az orosz birodalmi Tört. Múzeum által 1921-ben rendezett keresztyén művészeti ki állításon egész sereg modern hímzést és fafaragást mutattak be, amelyek ennek az ősi képtípusnak változatait mutatják. Eddig terjed tehát a hatása e miszteriumos váltságvallás emlékeinek, melyeket szerző szerint a legjogos'iltabban a dioszkür-kabir misztériumok emlékeinek nevezhetünk. — Banner .lános: Az ószeiitháni ásatások. Szerző e tanulmányában az 1926. és 1927. évben véglett ó~zentiváni ásatásokat ismerteti, amelyek az őskori telep és temető leletei mellett népvándorláskori, sőt középkori emlékeket is hoztak napvilágra. Különösen gazdag a kerámikai anyag, amelyből úgy a durvább, mint a finomabb mívű edények nagy mennyiségben találtattak. Szerző igazoltnak látja, hogy az a hely az aeneolith kor kezdetétől lakott terület volt, virágzási kora a bronzkor elejére tehető, míg a népvándorláskor már gyérebben van képviselve, do a közép- és újkorban sem volt elhagyatott. A kerámikai anyag főleg a Maros vidékével mutat nagy megegyezést, valószínűleg az itt uralkodó kultúrának volt az ószentiváni telep is egy állomása. — Roska Márton: A tetétleni bronzkincs. A gróf Teleki Domokos által az Erdélyi Múzeumegyesületnek adományozott öt darabból, edényekből és övből álló bronzkincsről mutatja ki a szerző, hogy az óitáliai importáruk sorába tartoznak a Kr. e. IX—VIII. századnál későbbi időkből, amelyek az ismeretes kereskedelmi útvonalak mentén jutottak el Tetétlenre, ahol állítólag találtattak. — Cs. Sebestyén Károly: Szeged középkori iára. Szerző a szegedi, 1882-ig fennállt várról, vagy várkastélyról mutatja ki, hogy a régebbi történetírók által Solimánnak tulajdonított várépület már a középkorban is állott, valószínűleg ennek a helyén s az első okleveles adat 1321-ből szól a várról. Azonban a vár még korábbi származású s szerző szerint a XIII. században épült IV. Béla uralkodása idején s m'nthogy a kimutatható építésmód és tervrajz francia analógiákhoz áll közel, valószínűleg francia mesterek építették. A szerző nagy pontossággal igyekszik az építészeti maradványokból és a régi rajzok alapján ennek az első várnak elrendezését és beosztását megállapítani. — Horváth Tibor Antal: Szegedi szükségpénzek címen a folyóirat I. évében megjelent jegyzéket egészíti ki további 35 eddig ismeretlen darabbal. — A Miscallanea rovatban közli a szerkesztő dr. Karácsonyi János cikkét: Ulpianum kérdéséhez kivonatban, melyben Karácsonyi igen éles okfejtéssel mutatja ki, hogy Ha liczky Antal archaeologus (élt a XIX. század első felében) hibájából, ki kritika nélkül és hibát eitve vette át Lazius Farkas hamis adatait két római sírkőről, Nagyvárad történetírói e két sírkövet nagyváradinak mondták, sőt egyikük szerint Nagyvárad helyén Ulpianum állt. — b. á. római oltár-