Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. II. köt. Ism.: doberdói Breit József 67

68 TÖRTÉNETI IRODALOM. fokozottabb mértékben vonatkoztatható. Különösen áll ez a doberdói lelketfagyasztó események mesteri leírására, amelye­ket a fenségen szerző igen találóan a poklok poklának keresz­telt el. ..Törekedtem — mondja előszavában József főherceg — lehetőleg híven leírni mindent, amit a Doberdón átéltünk és láttam, ha tollam néni bírja csak megközelítőleg is a kínok, szenvedések és kétségbeesett tusák képét úgy elővará­zsolni, mint azt mi, Doberdó védői átéltük, mégis azt hiszem, az utókorra egy jó fényképet hagyok, melyet ha érzéssel néz meg valaki, akkor képzelete talán közel hozhatja ahhoz, amit nekünk e szó: „Doberdo" jelent." A II. kötet az 1915 május végétől 1916 február 17-ig ter­jedő időben lezajlott karinthiai és olasz harctéri eseménye­ket tárja elénk a már az I. kötetnél megszokott közvetlenség­gel, nemcsak a katonára, hanem minden olvasóra egyaránt tanulságos és vonzó előadási modorban. Az előttünk fekvő II. kötet I. fejezete Ivarinthia védel­mét, amelynél szerző mint csoportparancsnok működött, meg­felelő részletességgel tárgyalja s végül az első isonzói csatát csak vázlatosan ismerteti, mivel ő abban nem vett tevékeny részt. Ebből az I. fejezetből hadd álljanak itt a következő érde­kesebb részletek: „A csendes, halkan lélegző fenyvesben minden olyan üde és buja, nedves moha- és gyantaszaggal tele a levegő. Temérdek virágocska virít és csodálatos színükkel üdítik lel­kemet... Madárdal, virágok balzsamos illata, a színeknek me­sés vegyüléke, az erdőnek áhítatos nyugalma, a hegyi pata­kok váltakozó zuhogása, az imaharangszó halk csengése — melyet mái- oly régen nem hallottam —, siránkozva száll föl a völgyből áhítatteli, lágy hangulatba dédelget engem, akár­csak gyermekkoromban az alcsúti templom orgonája Ürfel­mutatáskor... Egy függőlegesen szédítő, a mélységbe eső sziklafal fölött állok és elmerengve nézek a messze-messze alattam elterülő smaragdzöld rétekre, midőn a távoli ágyú­dörgésnek komor moraja fölriaszt!... háború!... Még egy pillantást vetek a szük szakadék szédületes mélységébe, hol fehér habbá válva, őrült sebességgel kanyarogva rohan tova a patak... azután sietve lefutok a meredek parton, hisz az ágyuk bömbölve hívnak... valamit elmulaszthatnék... Akár­csak újjászületve, friss erőben érek le, hol éppen szeretett had­testemnek 39-es századai érkeztek meg a vonattal. Az én 39-eseim, a Kárpátok hősei!... Meglátva engem, lelkesen élte­tik ,József apánkat!'..." A következő napon a 46-osok érkeznek be az új védelmi szakaszba; azokkal való találkozását így írja le (31—32. old.): „Útközben találkoztam velük, amint a gyülekezőhelyre vonul­nak. Örömmel látom viszont sok ösmert, derék vitézemet, kik sebeikből felgyógyultán, újra bevonultak, ők, akik az oly ke­serves kárpáti csatákban annyi dicsőséget szereztek a magyar névnek. Többeknek kezemmel intek, kik kedves, néha kissé

Next

/
Thumbnails
Contents