Századok – 1929-1930

Értekezések - BARÁTH TIBOR: A magyar állam adóügye 1605–1648 - 607

a magyar állam adóügye. 641 A portákat nem bíró lakosságnak bevonása korántsem sikerült úgy, mint ahogy a törvény előírta. A taxálás nem a róvó, hanem a megye feladata volt. A megye pedig úgy rendelkezett, ahogy jobbnak látta. Ennek következménye volt az, hogy a törvényekben előírt taxálást a legtöbb megye nem hajtotta végre, illetőleg ha végrehajtotta, az összeget magánál tartotta. A taxálást a kamara sosem őrizte ellen, az utólagos vizsgálatoknál is csak a porták körül forgott a kérdés. Az összeredmény negativum: a ΧΎΙΙ. század közepéig sem a nemeseket, sem a portátlan népelemeket nem sikerült az állami adózás keretébe maradandóan beállítani. IY. Qualitativ csoportban az adórendszer lényegére vonatkozó dolgokat tárgyaljuk. A Corpus Juris keretéből kiindulva legfeltűnőbbnek látszik az 1608 : k. u. 14. és az .1609 : 62. törvénycikk. Korábban ugyanis, 1598—1607-ig bezárólag, az adózás alapegysége „ház" (domus) volt, s most, 1608-ban a gyakorlatot mellőzve, fölelevenítették a régibb alapot: a kaput, vagy latinul portát. Az adólajstromok elkészítését more antiquitus consveto íienda rendelték. Hogy valami változtatást tettek volna, arról nincs említés. 1609-ben ismét új adólajstromokat készítettek olyan utasítással, „hogy négy jobbágyház egy kaput és tizenkét zsellérház szintén egy kaput tegyen ki, úgy, hogy a vagyonosabbak, akiknek nagyobb földmívelésük van, a szegényebbeket segítsék, a zsellérek pedig ingyen munkára és egyéb terhek hordozására kötelezve ne legyenek". Gyökeres újítás bevezetéséről megint nincs szó. 1635-ben, hozzáteszik még azt is, „hogy egy kapura négy jobbágynál többet semmi esetre se számítsanak, és pedig olyanokat, akik közül mindegyik magáért a saját ekéjét tudja kiállítani (quorum quilibet proprium aratrum pro se ipso educere valet), továbbá, hogy a parasztokat ne taxálják, hanem a kirovásnál vegyesen vegyék számba" (8. t.-c.). 1647 : 36. t.-c. kijelenti, hogy egy kapura kell számítani „négyet az olyan jobbágyok köziil, akik egymagukra saját ekéjükkel négy vagy hat darab igásmarhával szánthatnak; azok közül a jobbágyok közül pedig, akiknek fél ekéjük van, vagyis akik csak két és nem több igásmarhával vihetik ki ekéiket, nyolcat; a zsellérek és olyan jobbágyok közül pedig, kiknek igásmarháik nincsenek, tizenhatot". Ezeket a törvénycikkeket az irodalomban úgy szokták említeni, hogy velük 1609-től kezdődőleg nagy Századok, 1930 IV—VI. füzet. 41