Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Folyóiratszemle - Háborús felelősség 556

559 TÖRTÉNETI IRODALOM. hárításán és így a Versailles! diktátum — Németország és szövetségesei egyedüli felelősségéről — elvetendő. Megállapítja ismertető, hogy Fay ezek szerint a revizionisták élén áll — bárha maga nem akar közéjük számítódni — és még közelebb áll a Demartial—Montgelas—Fay—Barnes-csoporthoz, mint a Schmitt—Renouvin-csoporthoz, melyet lényegesen túlhaladott a háborús felelősség tudományos analízisében. Fayt, aki művével minden várakozást felülmúlt, a diplomáciai történelem művelői közt Ranke elé helyezi. Hibájául rója azonban fel, hogy habár rendkívül terjedelmesen foglalkozik a szerb-osztrák viszony kialakulásával, Ausztria és Berchtold szerepének megítélésében nem változtatott azon a felfogáson, amely 1920-ban uralkodott a történészek között, amikor a gyanú sem irányult Szerbiára. Mellőzi annak az anyagnak a figyelembevételét, amely azóta került napfényre a szerb háborús bűnösség tárgyában. De nem mérlegeli eléggé a morális elemeket sem, amely Oroszországgal szemben Ausztria javára esnek. Ha a diplomaták személyes felelősségét vetjük fel, úgy az ördögi szerep inkább áll mindegyikre az ellenfelek közül, mint Berchtoldra. Poincaré hitt az európai háború elkerülhetetlenségében és azt előmozdította, Berchtold csak az osztrákszerb háborút tartotta elkerülhetetlennek, de mindenekfölött kívánta az európai háború elkerülését. Ausztria magatartása ma már teljesen indokoltnak látszik. Ausztriaellenes magatartásának oka, hogy az osztrák szocialista Gooss Roderich hatása alatt írt, hogy azt a Harvard egyetemen szívta magába és hogy személyiségének merevsége miatt nézeteit nehezen változtatja. Nem áll meg az az állítása, hogy Németország elkésett béketörekvéseivel, amelyeket az oroszok igazolhatatlan gyors mozgósítása megakadályozott. Igen éles kritikában részesíti Fay könyvének zárófejezetét, mely megelőző fejtegetéseivel meg nem egyező eredményeket foglal össze, figyelmezteti azokra a hibákra, amelyeket mint történetírónak kerülnie kell, mégis könyvét igen nagyra tartja. Horváth Jenő: A román kérdés az európai politikában. Az 1815-i végzésekbe Törökországot nem vették fel, sem a Szent Szövetség tagjai közé, mivel Oroszország elsősorban magának igényelte az osztozkodás tárgyát képező birodalmat. Ε célból a balkáni keresztény népeket kellett maga előtt tolnia, amelyek a keleti egyház befolyása folytán a török uralom mellett bizánci-görög kultúra és hegemónia alatt is álltak. Innen a phanariota görög fejedelmek és a görög nyelv a román fejedelemségekben. Az Ypsilanti Sándor-féle orosz-görög felszabadító kísérlettel szemben a román szociális forradalom vezére, Vladimirescu Tódor is a görögök ellen fogott fegyvert és a porta román fejedelmeket nevezett ki a fejedelemségekbe. De nem ők voltak azok, akik a román nemzeti politikát kezdeményezték. Míg a fejedelemségekben az orosz, török és osztrák érdekek küzdöttek az érvényesülésért, az Erdélyből Bukarestbe költözött Lázár György iskolája, tehát az erdélyi latinság vezette ki az új alapokra fektetett romanizinust a szláv és görög nyelvhatásból, ezen az úton lett a románság nemzetté. Az oroszok ezt a román nemzeti gondolatot fel akarják használni Ausztriával szemben és célul tűzik ki az uniót és Dácia orosz nagyhercegség megalapítását. Barnutiu Simon, a balázsfalvi líceum tanára azonban már a dákoromán birodalom felállításáról álmodozott, amelynek alapjául Erdélynek Magyarországtól való különállása és az erdélyi román törekvéseknek a magyarsággal szemben osztrák részről nyert támogatása szolgáltak. Ezt a gondolatot támogatták az erdélyi szászok és a Havasalföldre költözött erdélyi román emigránsok, míg a havasalföldi politikusok inkább a magyarságban kerestek védelmet a fenyegető orosz támadás ellen. Oroszország a dákoromán gondolattal szemben kétes álláspontot foglalt el, 1848 júl. 31-én hadserege azonban a dákoromán gondolat ellen vonult bo Havasalföldre. A román-magyar szövetség nem sikerült; a dákoromán gondola-