Századok – 1927-1928

Történeti irodalom - Dékány István: A történettudomány módszertana. Ism. Mályusz Elemér 59

•61 TÖRTÉNETI IRODALOM. századot pedig' a világpolitika korának, mindenütt hosszabbrövidebb átmeneti korszakokat iktatva be. Üj, eredeti felosztás, szemléltetőbb és a történeti fejlődésből sokkal többet kifejezésre juttató, mint az eddigi kísérletek, de bizonyára nem végleges még. Az már többé-kevésbbé ismeretes, vagy legalább is foglalkoztak már vele, hogy mi az egyes korok szellemi és anyagi életének a lényege. De hogyan változik meg ez a lényeg, legfőbbképen pedig mi az, ami az átalakulást megindítja, mi az, ami először formálódik át s aminek változása oly nagyhatású, hogy megbontja az egész szilárd kohézióját s új elemekkel cseréli fel a részeket — ezekre a kérdésekre a feleletet ma még hiába keressük. Pedig csak a kielégítő válaszok elnyerése után térhetünk vissza kiindulási pontunkra s állapíthatjuk meg az egyes korok specifikumait, amelyek meghatározzák és más koroktól ismét el is határolják őket. Talán megoldódik ez a rejtély, ha majd egyszer az emberiség múltjával nem Wells-féle regényíró, hanem olyan szellem foglalkozik, aki született történetíró ós filozófus egyaránt. Sajnáljuk, hogy Dékánynak nem volt alkalma bővebben kifejteni gondolatait β kezét megkötötte a Kézikönyvnek előre megállapított terjedelme. A könyv sok más helyén is észrevesszük ezt a kényszert és érezzük, hogy az írónak még sok mondanivalója van. Nagy nyereségére lenne történetirodalmunknak, ha Dékány legalább háromszor ekkora terjedelemben írná meg módszertanát. De még így, jelen szűkreszabott alakjában is rendkívül gazdag tartalmú az. A könyv nemes didaktikai rendeltetésének tökéletesen megfelel, mert a kezdő történész mellé biztos útmutatóul szegődik, de egyúttal alkalmas arra is, hogy a történetíró magasztos hivatásának hangsúlyozásával elrettentse a technikai munkában öncélokat kereső „profanum vulgus'M a sokszor — sajnos — mesterséggé züllesztett, de valójában vates-i tisztaságot követelő művészettől. A kezdő historikus talán itt olvassa először azt a figyelmeztetést, hogy számára nem a szövegi és nyelvi tanulmányok az elsők, hanem a lelki gazdagodás, de még azok is, akiknek neve alatt már nagy könyvek jelentek meg, találnak elég megszívlelni valót, így pl. a szószerinti idézés helytelenségét bizonyító résznél. A módszertani elvek tudatos figyelembevevésének és követésének szükségességéről pedig mindenki meggyőződhetik, ha elolvassa Dékánynak azokat a — sajnos — rövid példáit, amelyekben ő az említett elveket túlzó szerénységgel minden aláhúzás nélkül alkalmazza a középkori magyar társadalomtörténet terén. Ismeretes, hogy társadalomtörténetünknek ez a része egy nagy irodalmi vita folyamán annyira minden részletre kiterjedőleg vitatott meg, hogy látszólag már semmi mondanivaló sem maradhatott. A küzdő felek azonban a vitát elméleti meggondolások nélkül foly-