Századok – 1927-1928

Történeti irodalom - Tilea Viorel Virgil: Románia diplomáciai működése 1919 novembertől 1920 márciusig. Ism. Nagy Miklós 570

585 történeti irod \lom. tianunak az entente-tal szemben tanúsított balkáni magatartása és a kisebbségeket kíméletlenül letipró politikája folytán külföldön jelentkezett kevésbbé barátságos hangulatot személyes megjelenésével kell megjavítania. Jellemző, hogy mikor az oláh nemzeti banktól 50.000 francia frankot kért külföldi útjának költségeire, ez kitért a kívánság teljesítése elől, úgyhogy a Marmorosch-féle banktól kellett a pénzt felvennie. Hasonlóképen igyekezett elgáncsolni Vajdát Antonescu párizsi oláh követ is, aki Vajda megérkezése előtt egy nappal kivette a párizsi bankokból az oláh állam összes pénzalapjait! (31. 1.) 1920 január 28-án érkezik Vajda Tilea kíséretében elő ször Londonba, ahol a vezető lapok és a kormánykörök igen szívesen fogadják. Vajda hangoztatja nyilatkozataiban az oláhok tiszta demokráciáját, a nagy szövetségeseivel együtt haladni kívánó politikáját, más oldalról rámutat arra, hogy a Friedrich-féle választások Magyarországon „a reakció győzelmét jelentik és megerősítését a központosított és feudális kormányzati rendszernek, amely az álszabadelvűség palástjába burkolózik" (37. 1.). Ismételten tárgyal az egyházak vezetőivel, akiket aggodalomba ejtett Erdély három magyar püspökének 1919 szept. 8-án a legfelsőbb tanácshoz intézett memoranduma és előttük „bebizonyította, hogy egyetlen nemzet sem toleránsabb a vallásfelekezetekkel szemben, mint a román" (38. 1.). El kell ismernünk, hogy Vajda kijelentéseivel és sima, nyugateurópai modorával nagy eredményeket ért el angol földön új hazája javára. 1919 február 8-án tartották a szakértők a magyar határok kérdésében első ülésüket. Ránk legkedvezőbb az olasz kiküldöttek javaslata volt, akik nagyjából a régi erdélyi határ mellett foglaltak állást. (Csúcsa—Belényes vonala.) Valami vei kedvezőtlenebb volt az amerikaiak előterjesztése. Viszont legrosszabb volt az angolok ajánlata, akik a magyar-szerb— oláh határt Szegedtől valamivel keletre tervezték, úgyhogy Makó is Oláhországnak jutott volna. Végül a franciák nagyjából a mai határral állottak elő, csupán Békésgyulát szerették volna még Oláhországhoz csatolni. „A négy állam által proponált határvonalból és az ehhez kapcsolt érvekből megismerhetjük azt is, hogy a különböző nemzetek milyen érzelmeket tápláltak irányunkban" — mondja Tilea (41. 1.). (Ugyan ezt elmondhatjuk mi is.) A legfelsőbb tanácstól elfogadott határvonalról pedig megállapítja, hogy bár „egypár" oláh többségű falu még mindig maradt Magyarországon, sőt ittmaradtak a csabai tótok is, mégis „ha eltekintünk az imperiálista elvektől", sikerült az összes románok egy országban való egyesítése, minél kevesebb magyarral" (!) (42. 1.). Mindössze azt sajnálja, hogy a csabai tótokat nem kebelezhette be Romá nia, bár Benes is támogatta Vajdának erre irányuló „jogosult" (!) törekvéseit (57. 1.).