Századok – 1925-1926
Történeti irodalom - Verő György: A Népszínház Budapest színi életében 1875–1925. Ism. Rédey Tivadar 748
749 TÖRTÉNETI IRODALOM. Előszavában mentegetőzve utal rá, hogy személyes emlékeitől talán nem bírt mindig eléggé „objektív" nézőpontra eltávolodni. Mi meg munkájának éppen azt a részét tartjuk legbeesesebbnek, melyben legegyénibb tudomását jegyzi fel és legsajátabb megfigyeléseiről ad számot. Könyve fejezetei között azok a legjobbak és leggazdagabbak, melyek Verőnek a színház életével legszorosabban kapcsolatos, írói, zeneszerzői és rendezői működése időszakáról rajzolnak képet; e részben valóban forrásmunkát ad, mire e területen minden követőjének múlhatatlanul vissza kell majd lépten-nyomon térnie. Éppen nem tekinthető azonban forrásértékűnek, sőt a könyv anyagának teljessége szempontjából is merőben felesleges járuléknak bizonyul a terjedelmes bevezető szakasz, melyben Verő a Népszínház intézményének „történeti előzményeit" kutatva fővárosunk területén, merészen elkalandozik egészen az — aquincumi amphitheatrum koráig. Mondanunk sem kell, hogy ily vélt összefüggések erőltetése semmivel sem járul hozzá voltaképi témája kidolgozásának teljességéhez, sőt csak céltalan torlaszokat hány az olvasó elé, ki itt íveken át olvashat Attila dalos lakomáiról, az ősmagyar énekniondókról, a budavári török színjátszókról, misztériumokról, moralitásokról és iskolai drámákról, majd a magyar színészet bölcsőkoráról, a Nemzeti Színház megszületéséről stb., holott e másfél évezred helyett elegendő lett volna másfél évtized „előzményeit" megismertetni a Népszínház praehistoricumaként. A népszínházi gondolat megfogamzása nem tehető korábbra 1861-nél, amikor Molnár György a Lánchíd budai hídfőjénél, Mátyás király várpalotája istállóhelyiségeinek falai között megnyitja „Hazafiság á nemzetiségnek" feliratú, határozottan a drámai alsóbb fajok otthonául szánt színházát. Ez, valamint a várbeli (Aradi Gerő) s az István-téri (Miklóssy Gyula) hasonló célzatú próbálkozások már valóban abban az „okozati" összefüggésben vannak a későbbi Népszínházzal, amiről Verő művének előszavában beszél. Felesleges is bővebben kitérnünk ez érdemes munka ama bevezető fejezeteinek gyengéire, amely részeket csak valami megokolatlanul tágon értelmezett kötelességtudás íratott meg a buzgó szerzővel. Sajátképi feladatát, a jubiláló Népszínház történetét, mindenkép jelesen oldotta meg. Még stílusa is, mely a „történelmi" fejezetekben nem egyszer szólamos és erőltetett, itt egyszerre közvetlenségével lebilincselővé válik; a memoár-író keresetlen természetességgel tárja elénk a szívéhez annyira hozzánőtt intézmény életét, ez élet legdöntőbb és legparányibb megnyilvánulásait egyforma gonddal és krónikás érzékkel menti meg a feledéstől, sőt néha éppen a mellékesebbnek látszó mozzanatok jószemű megfigyelésével és helyes ítéletű mérlegelésével illeszti be a legértékesebb lánc-