Századok – 1923-1924
Történeti irodalom - Vegyes közlések 841 - Hivatalos Értesítő - 843
848 HIVATALOS ÉRTESÍTŐ. 848 / Amidőn az igazgató-választmány mai ülését van szerencsém megnyitni, szomorú kötelességet kell teljesítenem. Meg kell döbbennünk annak a rettenetes pusztításnak a gondolatára, amelyet a lialál Társulatunk kiváló oszlopos tagjai közt utolsó igazgató-választmányi ülésünk óta véghez vitt. Néhány esztendeje csak, hogy egy világ dőlt romba körülöttünk és felettünk. Még le sem küzdöttük az elszenvedett sebek éles fájdalmát s mintha a sors a múlthoz való kapcsolatunkat teljesen szét akarná tépni, egymásután szólítja el sorainkból azokat, akik a Társulat és a hazai történettudomány életében az elmúlt időkben előkelő szerepet játszottak. Alig sirattuk el Békeíi Remigct, gyors egymásutánban új ravatalokhoz kellett járulnunk. Már január 22-én halt meg gróf Zichy Nándor választmányunknak 1911 óta volt tagja. Ö nem a búvárok sorából való volt, hanem a történetkedvelők és történetpártolók közül való, aki Társulatunknak a külvilággal való kapcsolatait ápolta, nem is az idősb generációból, de Társulatunkkal szorosan összekötötte a gróf Zichy-család okmánytárának kiadása körül folytatott buzgó munkássága és a szeretet, mellyel törekvéseinket kísérte. Azután június 13-án elköltözött sorainkból Tasnádi Nagy Gyula, akit Társulatunkhoz messze időbe visszanyúló szoros kapcsok fűztek. Igazgató-választmányunknak 51 esztendeje, 1873 óta, volt tagja. Még Szilágyi Sándor mellett 1889-től 1899-ig a jegyzői tisztet töltötte be. majd Szilágyi halála után 1899-től 1908-ig, majdnem 10 éven át, mint a Társulat titkára és a Századok szerkesztője, a Társulat életét valósággal irányította. Igazgató-választmányunk tagjainak nagy része az ő titkársága idején lépett a Társulatba és az ő szerkesztősége alatt végezte első szárnypróbálgatásait, 1908-ban történt lemondása óta ugyan nem vett tevékenyebb részt a társulati életben, de mint az Országos Levéltár igazgatója, kapcsolatai tagjainkkal továbbra is sűrűek maradtak s az Anjou-kori Okmánytár újabb köteteinek gyors egymásutánban történt, elkészülte is emelte a tiszteletet iránta, amikor már alig találkoztunk puritán egyéniségével. Három hónappal utóbb, szeptember 9-én követte Nagy Gyulát az Országos Levéltár egy másik régi oszlopa: Tagányi Károly. Ö is negyven esztendőn át volt igazgató-választmányunk tagja, aki azonban keveset szerepelt a zöld asztalnál, még felolvasást is csak ritkán tartott s inkább csendes visszavonultságban a levéltár oklevelei és íróasztalának nagybecsű kincsei közt érezte magát jól. És legutóbb, november 20-án elhúnyt Fraknói Vilmos, aki ott állott 1867-ben Társulatunk bölcsőjénél, mint. egyik alapítója s azóta szakadatlanul tagja volt az igazgató-választmánynak. 1917 óta pedig a tiszteleti tagjaink sorát ékesítette. 1878-ban másodalelnöknek is megválasztatott, de ezt. a választást nem fogadta el. Végre pedig — Fraknóival egyidőben — meghalt Szeremlei Sámuel is, ugyancsak legrégibb tagjaink egyike, Hódmezővásárhely hangyaszorgalmú, fáradhatatlan monografusa. A tudományos pálya, a társulati élet korántsem teremt oly bensőséges kapcsolatokat, mint a család. A kutatás elágazódása, az érdeklődés korlátai, a kritikai szellem, különösen az utóbbi, inkább arra alkalmasak, hogy az embereket egymástól elválasszák, nemhogy az érzelem melegével összekössék őket. A válaszfalak, amelyek így épülnek, elszigetelik a tudós egyéniségeket. Kiválásuk a tudós közösségből nem jár azzal a lelki megrázkódtatással, mint amely a család életét feldúlja — és mégis ki ne érezné közülünk nagy halottjaink gyászos névsorának hallatára, hogy Társulatunk legrégibb múltjának élő tudata szakadt ki közülünk, hogy szegényebbek lettünk ismét, hogy egész sorát veszítettük el azoknak a
