Századok – 1923-1924
Történeti irodalom - Bölcskey Ödön: Capistranoi Szent János élete és kora. I. köt. Ism. Patek Ferenc 768
770 TÖRTÉNETI IRODALOM. 770 a szenthez, akinek emlékét tárgyalja. Tulajdonképen felmentve érezhetném magamat a részletes kritikától, mert ezt jól elvégezte Balanyi György tisztelt kartársam a Katholikus Szemle lapjain, s habozás nélkül elmondhatom, hogy az ő ott kifejtett véleményéhez — bár csak az első kötetről számolt be — lényegében mindenben csatlakozom. A szerző előadásá ban mindenütt elsősorban az egykorú vagy közel egykorú,, legautentikusabb forrásokra támaszkodik, s ahol ezek előadása, inkább a háttér megrajzolása szempontjából, tán hiányos, csaknem mindig a leggondosabban megválogatott újabb irodalmat használja fel. A jól összeválogatott, körülbelül teljes forrásanyag oly részletes, megbízható előadást tesz lehetővé, amely minden Capistrano-életrajzot nemcsak a magyar, de az idegen irodalomban is hosszú időre feleslegessé tesz. Monografikus munkáról nagyobb dicséretet alig mondhatunk. Van azonban egy-két megjegyzésünk a munkához, ame lyek egyáltalában nem akarnak semmit levonni az író érdemeiből, de amelyeket el kell mondanunk, hogy megvilágosítjuk az ő dolgozási módját. A könyv ugyanis tárgyánál és természeténél fogva nem csupán történeti mű, de egyben hagiograíikus is. Célja tehát nemcsak az, hogy a történeti igazságot a legmegbízhatóbb alapon minél teljesebben előadja, hanem az is, hogy — ismételjük, éppen az igazsághoz mindenben hű és teljes — előadása révén fokozza szentje iránt az érdeklődést, tiszteletet, s ezzel élessze, táplálja a vallásos érzést. Ez a kettős cél az anyagnak olyan módszerű feldolgozását teszi célszerűvé,, amire a politikai, szociális, kulturális történelembe vágó műveknél kevés a példa, de ami annál elterjedtebb az egyháztörténelem, nevezetesen a hagiografia klasszikus alkotásaiban, ahol ezt a módszert a protestantizmus elleni kénytelen küzdelem fejlesztette ki főként a XVII—XVIII. században. Nincs itt elég terünk, hogy ezt a metódust itt jellemezzük, nem is lenne célja, hisz a szerzőnél ennek főként csak két vonása észlelhető, melyekre elegendő rámutatnunk. Az egyik az, hogy előadása sok helyütt apologetikus természetű. Az egykorú és legmegbízhatóbb források, nagyobbrészt rendtársak művei, minden lehető módon magasztalják szentjüket. Viszont újabb életírói, köztük tekintélyes protestáns tudósok, sokszor látható örömmel igyekeznek tépázni a feje,köré fonódott nimbuszt. A buzgó monografusnak aztán nehéz elkerülni a hibát, hogy hősét olyan esetekben is megvédelmezze, amikor arra semmi szüksége nincsen. Fontos-e például, hogy hősünket ebben vagy abban a lombardiai vagy német városban százezer vagy százötvenezer ember hallgatta, mikor prédikált? A derék, jóhiszemű franciskánus barát a maga Vitájában ezt a számot írta. holott legalább is való-