Századok – 1923-1924

Történeti irodalom - Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I. köt. 1. füz. Ism. Hóman Bálint 758

TÖRTÉNETI IRODALOM. 759 munkáját kétségtelenül a belőle származó legnagyobb tudományos haszon fogja jutalmazni". Modern diplomatikánk úttörő mesterének szavai élénk visszhangra találtak a kongresszuson összegyűlt tudósok körében, a magyar tudománynak mégis négy évtizedig kellett várakoznia, míg a mester hivatott tanítványa s ma már a katedrán is utóda valóra váltotta a tervet. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága 1913-ban bízta meg Szentpétery Imrét az Árpád-kori regesta gyűjtemény általa készített munkatervének beható megvitatása után a nagy mű elkészítésével. Tíz évi szorgalmas kutató- és kritikai munka után, melynek fázisairól a szerző évenként részletesen beszámolt a Bizottságnak, végre kezünkben van a körülbelül 130 negyedrétű nyomtatott ívre ter jedő nagy mű első füzete. A füzet a sajtóra teljesen kész munka egyhatodrészét a II. Endre haláláig terjedő korszak (1000—1235.) okleveles anyagának kritikai jegyzékét foglalja magában s a IV. Béla korának anyagát tartalmazó további két füzettel fogja a mű I. kötetét alkotni. A II. kötetbe az Árpád-kor utolsó harminc évének hatalmas anyaga kerül. Szentpétery kritikai jegyzéke nem öleli fel az Árpádkor teljes okleveles anyagát, csupán az anyag egyik legfontosabb, számra is legtekintélyesebb csoportját: a királyi okleveleket. A közhatóságok és magánosok okleveleinek regesztái — szerző tervei szerint — később, külön műben fognak napvilágot látni. Az anyagnak ez a korlátozása, illetőleg kettészakítása a császárok és pápák okleveleinek ismert regesztagyüjteményeire emlékeztet s a magyar történet kutatójában némi aggodalmat kelthet. A császárok és pápák oklevelei ugyanis a császárokra és pápákra vonatkozó más forrásadatokkal kiegészítve, tárgyi, köztörténeti szempontból is különálló, zárt forráscsoportot alkotnak, melyeknek a németországi és itáliai egyéb forrásanyagtól független, önálló publikálása nemcsak indokolt, hanem szükséges is. Á magyar királyok oklevelei viszont többi, különösen közhatósági okleveleinkkel szorosan összefüggő, velük köztörténeti szempontból egyazon csoportba tartozó források. Szétválasztásuk tehát tárgyi szempontból nem látszik indokoltnak, s a felületes kritikust arra a feltevésre késztetheti, mintha Szentpétery Regesta гедитул a Regesta imperiinek és Regesta pontifiai итак a magyar történet szempontjait figyelmen kívül hagyó s a mintául vett művek természetének félreértésén alapuló utánzata lenne. E feltevés azonban igazságtalan és téves volna. Szentpétery műve lényegesen különbözik az ismert külföldi regesztagyüjteményektől. Míg azok tárgyi szempontból kiindulva, az impérium, pápaság, egy-egy territórium történetére vonatkozó források lehetőleg teljes összegyűjtésére törekedtek, a mi szerzőnk oklevéltani érdekből kiindulva.