Századok – 1923-1924

Értekezések - MESZLÉNYI ANTAL: A miniszteri országos ideiglenes bizottság működése 1848. márc. 23-ától ápr. 20-áig 714

746 MESZLÉNYI ANTAL. mennyire nem volt okuk, azt látni fogjuk alább. A miniszteri bizottságnak tehát a végeken is sasszemmel kellett őrködni. V. A nemzetiségi izgatások. A márciusi napok vívmányai, mintha a fajgyűlölet izzó tűzét is hirtelen kioltották volna, érthető, hiszen e napok eseményei az ország minden ajkú, minden osztályú lakosait a haza egyenlőjogú, szabad polgáraivá emelték: fajt, egyént, birtokot és munkát egyaránt felszabadítottak. A szabadság érzete tehát a Kárpátoktól az Adriáig ismét igazi testvérnemzetté kovácsolta e hon lakóit. KI némult az izgatók szava s a németek, tótok, horvátok, szerbek és oláhok testvéri jobbot nyújtottak a magyarnak. Mindenkiben csak a szent lelkesedés tüze lángolt. Be fájdalom, a lelkesedés csak szalmatűz volt s a miniszteri bizottsághoz érkezett elismerő, hála- és magasztaló nyilatkozatok csak rövid életűek voltak. A nemzetiségeknek a magyar szabadság iránti megértése keresztezte a bécsi udvar reakcionárius politikáját, azért igyekezett azt ellenséges indulatúvá változtatni. Kísérlete sikerült is, mert csak az elaludt tűzet kellett újra lángra lobbantani, ezt pedig a szép szavak, az ígéretek s a gördülő aranyak meg is tették. Az imént elhallgatott népuszítók most ismét fölléptek a porondra. Hamis jelszavakat, hazug rágalmakat szórtak a közvéleménybe, hogy minél jobban ellenünk uszítsák a nemzetiségeket. „Halált mondottak például mindazok fejére, kik a népnek azt merik hirdetni, hogy az úrbéri terhek eltörlését a magyaroknak lehet köszönni", vagy: „ki a legközelebb alkotott törvényeket a magyar nemességnek tulajdonítja, a horvátokat magyaroknak nevezi, rögtön ítélet alá esik".1 Régi sérelmeket vetettek fölszínre, melyeket azonban a mostani törvényhozás máris nagy részben orvosolt. Egyenlően megosztott ugyanis a nemzetiségekkel minden jogot, minden terhet; semmi egyéb felsőséget nem kívánt magának fölöttük megtartani, mint azt. mit az igazgatás közössége múlhatatlanul szükségessé tett, t. i„ liog}' a közélet hivatalos nyelve a magyar legyen, anélkül, hogy a többi nyelvek jogai a hatósági és községi életben bármi korlátozást szenvedtek volna. 1 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. I. k. 164. 1.