Századok – 1923-1924

Értekezések - CSÁNKI DEZSŐ: Szabó Károly emlékezete. (Elnöki megnyitó 1924.) 689

690 csánki dezső. Kékszemű, kedélyességre hajló és társaságba vágyó, szívével csak szeretni, gyűlölni nem tudó, megnyilvánulásaiban kíméletes sőt gyöngéd, de alapjában véve heves vérmérsékletű férfiú; jellemére őszinte, hűséges és megbízható, gondolkodásra világos és józan, munkában kitartó és gyors, beszédében tájszólást használó s ezért sajátságos; alacsony termetével és magas homlokával, inkább szabálytalan, mint harmonikus1, szakállal benőtt ábrázatával férfiszépségnek éppen nem mondható, máshoz alig hasonlítható eredeti egyéniség. E jelleme, elmélyedésre hajló elméje s kitartó szorgalma úgyszólván predesztinálták a tudomány, különö sen pedig a történettudomány művelésére, mely a multak emberi élményeinek, tetteinek és alakulatainak zűrzavarában keresi az utat és igazságot. A mi tudományunk a nyugaton, épp az ő születésének idejében nagy lendiiletttel és gondolatokkal halad előre. Niebuhr már egy évtizeddel előbb (1811—13) elmondta véleményét Liviusról s a történetírás követelményeiről, a párisi Ecole des Chartes három évvel előbb (1821) alakult meg, a Monumenta Germaniae, a majdan több mint 50 éven át szerkesztő Pertz vezetése alatt épp az előbbi évben (1823), Ranke pedig épp ez évben (1824) bocsátotta ki (a román és germán népek történeteiről szóló) első hatalmas kötetét, s állította fel a történetírók főkérdéseiil, hogy: „Wie es eigentlich gewesen1!" és „Woher konnte dies neu erforscht werden?" Olyan állomásai ezek a fejlődő tudománynak, melyekről a történetkutatás helyes útjai, minden nemzetek és országok felé, szinte a végtelenbe látszanak vezetni. E bíztató kép ellentéteül nálunk a kritikus fejű Katona és Engel, de főleg Pray után, Horvát Istvánnak „Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történetéből" cím alatt 1825-ben megjelent műve, a történetkutatásnak úgyszólván szégyenletes sülyedését mutatja. A felhevülés nemes és szép lehetett; hiszen ugyanaz az eszme, mely Horvát Istvánt lelkesíté, vezeti ekkor