Századok – 1923-1924

Történeti irodalom - Biró Vencel: Erdély követei a portán. Ism. –ch–e 165

166 történeti irodalom. 166 kutatások eredményei, de igen hasznos összefoglalásai az eddigi kutatásoknak, ilyenekre pedig szükségünk van, hogy megítélhessük a korábbi kutatómunka irányait és méreteit, megállapíthassunk bizonyos eredményeket, esetleg hiányokat s ezzel mintegy programmot adjunk a jövő kutatóknak. Az ismertetendő mű is összefoglalás, melynek alkalomszerűséget adott a magyar külpolitikának és diplomáciának a közelmúltban történt önállósulása. Az újkorban önálló magyar diplomáciát, nem tekintve Thököly, II. Kákóczí Ferenc s az 1848—49-i függetlenség korszakát, csak Erdélyben találunk. Végigtekintve ennek a kis magyar fejedelemségnek másfélszázados történetén, elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az erdélyi diplomácia feladata magaslatán állott s ezt a kis országot, mely annyi ellentétes érdek célja és ütközőpontja volt, — meg tudta tartani függetlennek és magyarnak. Ebbe a tervszerű, szívós s a nyilvánosság elől elzárt küzdelembe vezet ,be bennünket Biró Vencel könyve, mely az erdélyi diplomácia egyik, talán legérdekesebb fejezetét tárgyalja. Mióta Erdély függő viszonyba jutott a portával, a diplomáciai érintkezés közöttük intézményes jelleget öltött. Viszonyukat az athnamék csak nagy általánosságokban szabályozták s így a diplomáciai érintkezés a gyakorlatban az eleven élet s a belső és külső politikai viszonyok időleges alakulásai szerint igazodott. Biró könyve e diplomáciai érintkezés külső történetét, jobban .mondva, technikáját adja elő; lekiismeretesen összegyűjti a követküldés, a Konstantinápolyba való utazás, a portán, vagy a nagyvezér táborában való tartózkodás minden mozzanatát és szemléltető képet nyújt azokról a nehézségekről s gyakran nem kicsinyelhető veszedelmekről is, melyekkel egy-egy követi megbizatás járt. Különösen érdekesek azok a fejezetek, melyekben a portai ügyvivők, az ú. n. kapitihák, továbbá a török tolmácsok, diákok tevékenységéről s általában az „erdélyi ház"-ban folyt, gyakran nélkülözésekkel teljes életükről ad színes képet; szerző méltán magasztalja őket, mint a kötelességérzet és a hazaszeretet mintaképeit. Szerző végül időrendi egymásutánban összeállította (1543-tól 1688-ig, illetőleg 1690-ig) a Konstantinápolyba küldött fő- és rendkívüli követek, nemkülönben az állandó portai ügyvivők és végül a tolmácsok, diákok s egyéb alkalmazottaik névsorát, mely névsor itt-ott talán bővülni fog, egészben véve azonban jól használható útmutatóul fog szolgálni. Mindenesetre örvendetes jelenség, hogy a magyar történetírás figyelme újabban fokozottabb mértékben fordul a hódoltság korának története felé; ebben bizonyára nagy része van Takáts Sándor történetírói működése s a Magy. Történelmi Társulat elnöke személyes vezetésének. Biró Vencel érdemes könyve mutatja hogy a hódoltság koráról való