Századok – 1923-1924

Értekezések - HORVÁTH DETRE: Szilárdi János és Siralmas Krónikája 94

116 horvAth detre. alkalmával. így pl. Lorántffy Zsuzsanna halálakor fölkiált: Jó is, hogy meghalt, legalább nem kell látnia a pusztulást.1

Sokszor csak „szegény, gyarlóság alá rekesztett és megromlott emberi természetet" lát. A sárgító, szomorú halál keserű mérge, a szerencse hízelkedése, tünékeny változása gyakran lesújtja.2

De sokszor szinte nem is kell neki a boldogság, mert „mindenkor káros szomorúság szokott útitársa lenni":3

„az ember boldogtalan útitársa a veszedelem".4

És közben mégis elkeseredik. „Szívemnek nagy szomorúságával kelletik a szegény hazának rettenetes, siralmas, eléggé meg nem gyászolható, siratható, állapotinak megírására pennámat fordítanom".5

Siratja a szomorú lengyel hadjáratot, a vitézek rabságát és lemészároltatását.6

Ügy látszik, teljesen magáévá teszi az ev. status manifesztumának azon kijelentését, hogy „olyan idők vannak, mikor az élők a holtakra, holtak az élőkre irigykednek" (vivi mortuis et mortui vivis invidere possunt).7 A gonoszság és boldogtalanság láttán keserűségében felkiált: „Jobb volna, ha vadak, madarak laknák ezt a földet, mintsem arra telepedett keresztyén magyar nép!"g A történetírás hangja ebben a korban különben egyező volt Szalárdiéval:9

az írók az inség leírásába könnyeiket vegyítik. E könnyek s bánatos felkiáltások és sóhajtások igen alkalmasak az olvasó érzelmeinek fölkeltésére.10

Ha tudnak valami vigasztalót írni, akkor sem késlekednek kijelenteni, mint Szalárdi: „A szerencse a szegény haza kicsi boldogságát sem nézhette kegyes szemmel."1

1

Szalárdi mindazonáltal el tud maradozni a boldogabb tények mellett is.1

2

Jól esik hallanunk I. Rákóczi György idejéről, hogy „az országot semmi nevezetes kár nem találá. Uralkodása alatt tele voltak 1 VII. 489. 2 IV. 231. V. 256. 319. 4 II. 35. 3 V. 288. 6 V. 266. « V. 299. 320. VIII. 637. 7 II. 37—8. 8 VII. 579. 9 V. ö. Pintér II. 348. 10

Szilágyi: Budap. Sz. 1859. IV. 37—8, 41. 11

Krónika II. 35—6 12

I. 17—18.