Századok – 1921-1922

Történeti irodalom - Pintér Jenő: A magyar irodalom történetének kézikönyve. I–II. köt. Ism. Tordai Ányos 663

664 történeti irodalom. Mit jelent az, hogy e két vaskos kötet Csonka-Magyarországon 1921-ben megjelenhetett : mindnyájan érezzük és értjük. Nagy nyomorúságunkban vigasztalást, megaláztatásunkban büszkeséget, reménytelenségünkben keménységünk legbiztosabb fundamentumát. Ε munka nemcsak megbecsülhetetlen értéke a magyar tudománynak, hanem ép oly mértékben hazafias cselekedet is egyúttal. Az irodalomtörténeti kutatásnak lehetőségei Pintér könyve nyomán úgy kitágulnak, hogy ekkora terrénumokra 20—30 évvel ezelőtt gondolnunk sem lehetett. Ezt a lehetőséget tartjuk a nagy-Pintér legnagyobb értékének. A mit lelkiismeretes kutatás csak összekereshetett, a mit a leggondosabb utánjárás összevet és forrástanulmány csak kimutathatott, azt rendszerezve, feldolgozva vagy legalább rámutatva, mind megtaláljuk benne. Egy-egy vitás kérdés irodalma, csak például hozom fel ősmondáink problémáját vagy az igricz-kérdést, vagy az újabb irodalomból az úgynevezett epigon-irodalom értékelését, tisztán áll előttünk a legújabb kutatások legutolsó eredményeivel. Itt kapcsolódik másik nagy értéke. Egész irodalmunk anyaga, megfosztva ugyan a Toldy óta szokásos tudománytörténetnek és a Beöthy óta divatos művészettörténetnek az irodalom kereteihez nem tartozó sallangjait ól, előttünk áll a maga teljes egészében, egységes felfogásában, akár az érdeklődők, akár a kutatók, akár a tanulnivágyók számára. A jövendő idők irodalom-kutatói, irodalom-tanárai és tanulói végre megkapták azt a rendszeres kézikönyvet, valóságos encyclopaediát, a melynek hiányát minden más hasonló és nagyértékű munka mellett is folyvást érezték. És megemlítem harmadikul azt az érdemét a műnek, hogy kutatásának és értékelésének a határát az 1920. év szabja meg. A ki figyelemmel kísérte az irodalomtörténeti tudománynak föllendülését, széleskörű térfoglalását épen az utolsó húsz év alatt, csak az tudja valójában méltányolni a tudós szerzőnek kutató, összegező munkáját e két évtizedre nézve. És hálás lehet a szerző iránt az is, laikus és hozzáértő egyaránt, a ki ennek a modern irodalomnak értékelésében rég nélkülözte a világító fáklyát. Pintér bátor szóval, magyaros gerinczczel oszt igazságot a modern irodalom korifeusainak, meglátva azt, a mi érték és alapja a továbbfejlődésnek, s megróva azt, a mi divat, romlás és pusztítás. Egy-két megjegyzést csupán a mű rendszerére és módszerére. Azzal, hogy a szokásos korszakok határait itt-ott egy-két évvel kitolja (pl. a codexek korát 1535-ig viszi, a hitvitázás megindulásáig vagy a reformatio korának határát Pázmány fellépésével, 1603-mal szabja meg), hogy úgy mondjam : irodalmibb határpontokat igyekszik megállapítani az eddigieknél. Sok vita folyt