Századok – 1921-1922

Értekezések - ANGYAL DÁVID: Széchenyi döblingi évei 465

492 angyal dávid. Azt hisszük, hogy Deák és Szögyény csak a látszat után ítéltek. Nehéz elképzelnünk, hegy olyan önvádak és lelki kínok, mint a minők Széchenyit gyötörték Döblingben három éven át, nyomtalanul eltűntek volna. Ezek az önvádak tulajdonkép már 1848 előtt is gyötörték. Ismerjük Karolina történetét, és tudjuk, hogy már a harminczas években nyugtalanították Széchenyit a conservativok szemrehányásai. 1841-ben pedig, a midőn Kossuth feleletét olvassa a Kelet Népére, ezt írja naplójába : »Vannak pillanatok, a mikor kétely száll meg, vájjon jól tettem-e, hogy a Hitellel és a Kelet Népével fölléptem. Ha egyszer kétkedés szállja meg lelkünket : akkor vége földi boldogságunknak.« Azóta a kétely pillanatai órákká, napokká, éjjelekké növekedtek, míg a máiismert válságba sodorták Széchenyi lelkét. Higyjük-e, hogy az ideges izgalmak némi csillapodása után a régóta növekedett kételyek egyszerre elmosódtak volna ? Ezt még akkor sem hihetnők el, ha adatok nem bizonyítanák az ellenkezőt. Kovács Lajos 1856-ban, tehát a határozott javulás első évében, meglátogatta Széchenyit és hosszasan beszélgetett vele. »Egyszerre csak« — írja Kovács — »azt kérdé, ha enge Pest utczáján láfnának menni, nem ütnének-e le mint egy kutyát ? — Beszéltünk még tovább, sőt hosszan e szerencsétlen gondolat fonalán, melynek fenekén azon eszme gyökerezett, mikép ő volt oka nemzete bukásának.«1 Ilyen határozott alakban 1856 után nem beszél többé Széchenyi arról, a mit az ő kedvelt embere előtt nem titkolt. Mélyen elzárja lelkében azt a gondolatot, hegy első könyveinek izgató hangja nevelte nagyra a katastrophára vezető forradalmi szellemet. Az ily gondolatokból táplálkozik az a nyomasztó melancholia, melyet kiolvashatunk néha leveleinek és iratainak egyes helyeiből. 1858 május 26-án írja Tasnernek : »Tegnap Lonovics volt nálam, ah minő recollectiók ! mindig repedezett szívem.« November 6-iki akadémiai levelében írja : »Kimagyarázhatatlan lelki kínoktól gyötörve, egészen elvérzett szívvel, félig temetve, ily gyászoló kínok közt kérdem.« 1859 január 12-én írja Bertha Sándornak : »En sem a múltra, sem a jövőre nem merek gondolkozni, — szívem hogy el ne repedjen tökéletesen.« Scitovszky prímásnak írja 1859 szeptember 28-án : »Elrepedt szívem nem engedte, hogy barlangomból napvilágra lépjek !« i860 január 1 Kovács id. munkája I. 262 — 3.