Századok – 1921-1922

Történeti irodalom - Juhász Kálmán: A licentiatusi intézmény Magyarországon. Ism. Á. A. 249

250 TÖRTÉNETI ,IRODALOM. neti irodalom nem foglalkozott tüzetesebben. A magyar egyháztörténeti irodalomban, a mint ez a szerző által összeállított irodalomból kitűnik, ő előtte csak egy-két szerző foglalkozott ezen — abban az értelemben a hogy ő veszi — magyar intézménynyel, a külföldi irodalom pedig természetesen még kevésbé méltatta figyelemre ezt az intézményt. Lényegében véve a licentiatusság nem volt egyéb, mint a szoros értelemben vett papi functiók kizárása mellett, világi egyéneknek alkalmazása a lelkipásztorkodás terén. Eredete ez intézménynek hazánkban a török világra megy vissza, a midőn a beállott nagymérvű paphiány pótlására alkalmazták. Szervezetét az 1628. évi pozsonyi tartományi zsinaton nyerte és egészen a XVIIL század közepéig találjuk hazánkban nyomait. Szerző a kérdéssel hosszabb időn át foglalkozott. Gondosan igyekezett összegyűjteni a reá vonatkozó anyagot és egyes vidéki lapokban egész sorát a kisebb czikkeknek tette közé, míg végre összefoglalón írta meg az intézmény monographiáját. Dolgozazatát tíz fejezetre osztja. Az elsőben megrajzolja hazánk egyházi viszonyainak képét a török hódoltság korában, összeállítva mindazokat az adatokat, a melyek az akkori paphiány illustrálására szolgálnak, a mely hiány különösen Dél-Magyarországon volt nagy mértékben észlelhető. Ε hiány enyhítésére különböző oldalról tétettek- kísérletek, ugy az illetékes egyházi körök, mint a hívek maguk is megkísértették, hogy a paphiányon enyhítsenek, de e kísérletek eredményre nem vezetvén, áttértek a világi elem bevonására a lelkipásztorkodás terén. Az 1628. évi pozsonyi zsinat napirendjének egyik pontját az a kérdés képezte, hogyan lehet és kell a paphiányon segíteni, s a zsinat, a mellett hogy elhatározta az eddig pastorisatióval nem foglalkozó papság megbízását a lelkipásztorkodással, a világiak apostolkodását is igénybe veendőnek mondotta ki. Keletkezése ennek az intézménynek úgy történt, hogy az iskolamesterek kötelességévé tétetett vasár- és ünnepnapokon az evangéliumi perikopa és a postilla felolvasása. Idővel ezenkívül a főpásztorok az arra alkalmas egyéneknek felhatalmazást — licentia — adtak több egyházi teendő elvégzésére, míg végre a kizáróan papi functiókat fenntartva a szomszédos város vagy falu lelkészének, a többiek végzésével ezen licentiatusokat bízták meg, a kik felett az említett lelkészek gyakorolták a felügyeletet. A III. fejezet azzal a kérdéssel foglalkozik, vájjon a licentiatusok nős emberek voltak-e vagy sem ? Szerző Péterffyvel ellentétben, a ki a licentiatusokat nőtlen laikusoknak nevezi, arra az eredményre jut, hogy a licentiatusoknak jogukban állt a nősülés, tehát a coelibatus reájuk nem vonatkozott. Arra a kérdésre azonban szerző