Századok – 1919-1920

Értekezések - REISZIG EDE: A magyarországi János-lovagok a XVI. században 321

336 dr. gróf klebelsberg kunó. hogy a pesti asphaltot a napilapok légiója lepi el, arra lehet következtetni, hogy papir és nyomdafesték mégis csak akad. A magyar nemzet ma olyan, mint az önhibáján kívül elszegényedett család, mely palotából padlásszobába költözik. De a padlásszobában is születtek nagy emberek, nagy eszmék, padlásszobából tüneményes pályák indultak ki. Sanyarú viszonyok között, megértésre alig találva tört magának utat az újra ébredő magyar irodalom s a kezdődő magyar tudományosság a XVIII. század második és a XIX. század első felében. Ma közönségünk műveltebb s nem lelki tompasággal, hanem csak anyagi nehézségekkel kell küzdenünk. Igaz, hogy a háborútól és az azt követő lázadásoktól tönkre tett államra alig számíthatunk. Főleg a társadalom áldozatkészségére vagyunk utalva. De talán a megcsonkított hazát jobban fogjuk szeretni. Mint minden nemzeti szerencsétlenség után, talán most is nőni fog az érdeklődés dicsőséges multunk, történelmünk iránt. Az 1918-iki összeomlásig fennállott nagy Magyarországban, ha tudományos czélra pénz kellett, rendszerint az államhoz fordultak. Ezért parlament és ministerek, különösen a pénzügyministerek sokat panaszkodtak. Pedig nem ez volt a baj, hanem épen ellenkezően az, hogy az államnak alig volt tudománypolitikája, hogy tudományos czélokra, különösen a szellemi tudományok támogatására nem fordított eleget. Ezen a téren a legsúlyosabb mulasztás az volt, hogy a kolozsvári egyetemnek a kiegyezés után történt alapításától a pozsonyi és debreczeni egyetem létesítéséig több mint negyven év alatt a főiskolai ügy extensiv fejlesztése érdekében semmi sem történt. A nagy országnak csak két tudományegyeteme és egy műegyeteme volt. Minden tudományszaknak így csak pár tanszéke lévén, tudományos pályáról Magyarországon jóformán beszélni sem lehetett, mert egy-két kathedra megüresedésére való várakozás életpályának nem is nevezhető. Szerencsejáték számába ment, ha valaki életének még fejlődésképes szakában egyetemi tanszékre tudott jutni. így állott a dolog a tudósnevelés, a tanárok szempontjából. Az ifjúság pedig sok tantárgynál túlzsúfolt tantermekben szorongott s így tanár és ifjúság között való közvetlen érintkezésről a legtöbb esetben szó sem lehetett. Nem kis részben egyetemi bajainknak tulajdonítható a mostani nemzedék szellemi meddősége és az, hogy általában kevés, egyes tereken pedig nincs magasabb értelemben vett szakemberünk. De ha itthon nem nyitottak magasabb tanulási lehetőségeket, legalább rendszeres ösztöndíj-actióval gon-