Századok – 1917

Értekezések - SÖRÖS PONGRÁCZ: Frangepán Ferencz kalocsai érsek egri püspök - 545

FRANGEPÁN FERENCZ, KALOCSAI ÉRSEK, EGRI PÜSPÖK. 569' egy keresztény sem tűrheti, hogy a barbár vadság a katholikus hitet, a Krisztustól megváltott lelkeket kiirtsa. Mindezek pusztulását nektek tudják be, titeket tesznek felelőssé, hogy azoknak, kik védelemre szorultak, segítséget nem adtatok, az elnyomottakat a szolgaságból ki nem szabadítottátok, Nagyon csalódnak s nem is kell rájuk hallgatni, akik azt mondják, mindig s mindenütt csak az isteni segítséget kell kérni, a kik mindig s mindenütt csak az isteni segítséget várják. Ki volt szentebb Mózesnél, ki volt Istennel bensőbb viszonyban, mint ő ? Ës mégis nem pusztán imádsággal, hanem fegyverrel nyitott magának s népének utat az ellenségen át. Mikor Amalechet a háborúban legyőzték, Mózes égnek emelt kezekkel imádkozott ugyan, de ugyanakkor Józsue övéivel együtt vitézül ráöklelt az ellenségre. Júda királyának, Jozafátnak idejében Isten harczolt népéért a moabiták, ammoniták s más népek ellen, de azért nem hagyta a zsidókat nyugodni, hanem azt akarta, hogy felfegyverzetten, csatára készen hadsorban álljanak. Ha éberek, gondosak, vitéz harczosok leszünk,, kétségtelenül velünk lesz az Isten ; de ha tétlen gyávaságnak adjuk magunkat, hiába kérjük a haragvó Istent. De hát jó, feledjétek őseitek dicsőségét, ne indítson meg benneteket a kereszténység pusztulása, húnyjatok szemet a keresztény országok vesztén ; már nem kérjük segítségteket a veszni induló Magyarország számára, a ti könnyeitek már kiszáradtak, szíveteknek idegen az irgalom ! De házaitokban tétlenül ülve be akarjátok várni, míg" rajtatok üt az ellenség ? Nem hiszem, Hát mit ? Nem fegyverkeztek a harczra ? Kényszerít a végső szükség ; már az ajtónál áll. Sokat számít a győzelemre, a csapás elhárítására, ha idegen földön csaptok össze az ellenséggel ; akkor, mikor még ép Magyarország, vagy mikor már elveszett, rontanak-e a vadállatok házaitok szentélyeibe. Mert tévednek azok,, a kik úgy beszélnek, el kell halasztani a háborút s alkudozni kell az ellenséggel a békéről. Ha méltányos, állandő békéhez juthatnánk, nem keveslenők. De a török, a ki szerencséjében még nem csalódott, sohasem szánja magát békére, hacsak nem önhasznáért s ha megadja, csak a legsúlyosabb feltételekkel adja s rablótámadásai mégsem szünetelnek. Tudjuk, hogy egyik-másik vidéket nagyobb pusztulás érte béke, mint háború idején. A török kezdettől megszokta, hogy rablásból éljen s ezt a szokását mindmáig szívósan megtartotta. Nincs annyi kincs a külső országokban, nincsenek oly gazdag országok, hogy szomját eloltanák ;