Századok – 1916

Történeti irodalom - Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I–II. köt. Ism. Srs. 650

653 TÖRTÉNETI IRODALOM. 63I zésekben az ebtül szakadt ráczok hatása alatt az orrvágás embertelen szokása is meghonosodott. A török utánozta, a mi katonánk eltanulta az orrszedést. Élőn, holton egyaránt űzték, de jobbára csak a XVI. század közepéig, mikor a fejvétel lett a divat, mert hát valamely fővitéz kopjára szúrt feje dísze volt a végháznak. Hogy tovább tartson, a török, a tatár meg is nyúzta, ki is tömte a fejet. A XVII. században már ez is ritkán történt. Az ilyes mezei munkákra menve s nagyobb harczoknál is török, magyar lesvetéssel élt. Vadászat volt ez az ellenségre, még pedig ravaszul megvetett tőrrel. A török kezdte, már a mohácsi csatát ezzel nyerte meg. A mieink a XVI. század második felére tanulták meg a lesvetés, leshárítás módját, de azután értettek is hozzá. A lesvetés ideje a takarodástól kánikuláig terjedő idő ; á meleg nyarat nem használhatták rá, mert a bogárnak miatta sokáig nem állhattak lesbe. Pedig ehhez halálos csend, nyugodt várás kellett. A legkülönbözőbb módokat használták rá, hogy az ellent lesre csalják. A mieink thombokat (turbánt), kápát is tettek föl, törökül szózatot adtak be a várba, hogy az őrség megmozduljon. Viszont a török magyar süvegben támadt. A portya, vásárütés, les egyik oka a végbeliek fizetetlensége ; így kerestek prédát. De meg minél furfangosabb módon kieszelt lest sikerült valakinek vetnie, annál többet beszéltek róla a török, magyar végházakban. Ennél szebb sikert, ennél nagyobb jutalmat meg egyetlen végbeli vitéz sem ismert. Persze, ha a leshárítás, azaz a leshely fölfedezése sikerült, kárba veszett a terv, sőt préda helyett vereség, veszteség a lesvetők része. A II. kötet első czikkei a magyar erősségekkel, a várostrommal, a várak, várőrségek sorsával foglalkoznak. A törökkel szemben való harczok a könnyű katonaság fejlődésére vezettek. A huszárság, hajdúság, naszádosság lett az alkalmas katona. A várakból az lett a hasznos vár, a melyben nagyszámú lovasságot lehetett tartani. A hol kővár volt, a tövében palánk épült s itt helyezték el a lovasságot (huszárvár, katonaváros) ; másutt egészen új erősségeket építettek földből, fából magyar módra. így épültek az apró erősségek is, a kastélyok, tarisznya várak, a kisebb strázsáló házak, magyar nyelven górék, török-délszláv nyelven csárdákok, német hivatalos néven skártházak. A végházak túlnyomó részében magyar volt a rendtartás. A vártartások legfőbb utasítása : vigyázás, őrködés (czirkálok, virrasztók, strázsálók). A várak fölszerelésében igen sok a tüzes szerszám. Támadáskor ostromsánczok, fabástyák, a várárok vízének elvezetése, aknák szerepelnek. Ha a döntés közelget, az ostromló beadta a szózatot s ha megadás nem történt, következett a roham. A magyar várőrség, mely körülbelül annyi volt, mint a török, de sokkal jobban