Századok – 1916
Történeti irodalom - Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság Árpádkori oklevelei. Ism. Hóman Bálint 290
TÖRTÉNETI IRODALOM. 2QI eredményeinek ismeretével és felhasználásával, a történelemnek — mint segédtudománynak — teljes kiaknázásával tisztán diplomatikai kutatást végez. Eredményei ennek következtében mentesek az előre megalkotott nézetek zavaró és egyoldalú befolyásától. Vizsgálatainak módszerét illetőleg különösen két dolgot kell kiemelnünk. Egyik az, hogy főkép és első sorban írásösszehasonlítás alapján dolgozik, természetesen kellő figyelmet fordítva a szöveg- és tartalomösszehasonlításra is. A hazai diplomatikai művekben, Hajnal István jeles kis tanulmányát kivéve, vajmi kevés szerepe volt a kritikai írásösszehasonlításnak. Fejérpataky és Karácsonyi tanulmányaiban — XI. és XII. századi okleveleink igen csekély számban s jobbára csak átiratban lévén ismeretesek — nem érvényesülhettek kellőképen a paleographiai kritika szempontjai. Néhány XIII. századi oklevelünket pedig főkép a szöveg-és tartalomösszehasonlítás alapul vételével tették tudósaink — így a benczés okleveleket Erdélyi László — vizsgálat tárgyává. Az írásösszehasonlítás módszeres alkalmazása tekintetében Szentpétery tanulmánya uj utakon jár. Az írásösszehasonlításban követett elveiről, következtetéseinek helyességéről négy hasonmástáblán adott 22 írásmutatványnyal tájékoztatja olvasóit. Másik nevezetes módszertani elve az, hogy nem egyes okleveleket, hanem oklevél-csoportokat vizsgál. A korszakok okleveles gyakorlatáról, a kanczelláriák és oklevéladó személyek működéséről helyes képet csak úgy nyerhetünk, ha egymással szorosabb kapcsolatban álló okleveleket együttesen, mint oklevélcsoportokat vizsgálunk. Ilyen csoportokul kínálkoznak az egyazon oklevéladó személy által, vagy egyazon testület által bizonyos időhatáron belül kiadott, vagy végül az egy család vagy testület részére kiadott oklevelek. Szerző jelen dolgozatában egy igen szerencsésen választott, diplomatikai és történeti szempontból egyaránt tanulságos és tulnyomórészben eredetiben meglevő oklevélcsoportot tett vizsgálata tárgyává. A dolgozat részleteire nem óhajtok kiterjeszkedni, csak kiemelem — mint annak legsikerültebb részeit — az alapítólevél és az 1225. évi nagy kiváltságlevél hitelességének, a III. Bélaféle oklevél hamis voltának bizonyítását és az 1224. évi oklevélpár kérdésének végérvényes eldöntését. Végeredményül a 83 oklevélből álló csoport 16 oklevelét találta hamisnak, még pedig — egynek kivételével — valamennyit közeikorú, XIII. századi, tehát történeti szempontból még mindig értékesíthető hamisítványnak. Több oly oklevél, a melyek fölött a történeti irodalomban pálczát törtek, egészen tisztán került ki a diplomatikai és paleographiai kritika ítélőszéke elül és az egész oklevélcsoport-19*
