Századok – 1915

Tárcza - Rónai Horváth Jenő †; írta: Szendrei János 227

TÁRCZA. 227 magyar honfoglalással szorosan összefügő tót, rutén és déli szláv népek erőviszonyai és beolvadási fofyamata is állandóan érdeklik őt. E kérdéstől persze már csak egy lépés volt a faji politika teréhez. 1891-ben a választók statisztikáját taglalja nemzetiségi szempontból, három év múlva már Európa nemzetiségi viszonyai adják kutatásának tárgyát, és ez a kérdésfeltevés mintegy évtized múlva ragyogó válasszá érik ki a »Népfajokról és népekről a XIX. században« való értekezésében. Mind e dolgait azonban benső értékben messzi meghalada az a már több ízben említett tanulmánya, a melyet Nagy Géza mindig »fájdalomgyermekének« tartott, a melyet ezért legjobban szeretett s a melyet a legkevesebben ismertek csupán. A »Fajunk jövőjéről« való essayje ez, életidealjának könnyből meredt gyöngye, hitvallása, hymnusa a magyar tudósnak, a mely történelmi jelentőségű és lapidaris szavakkal rögzíti meg ennek a nagy egyéniségnek, a minek Nagy Gézát legalább is tartanunk kell, minden intuitiv akarását, lelke minden rezdülését, idegei minden feszültségét. Odakint az utczán ezernyi erős férfihang harczba kísérő dala zúgott fel, a mikor utoljára kerestem fel Nagy Géza betegszobáját. S ez az elgyötrött testű ember szinte óriássá egyenesedett ki, a mikor az ablakhoz lépett s az izgalomtól megremegő szóval mondotta el a régi prófétai szókat : »Istenem, megnyugodva halok meg, mert szemeim meglátták népemnek dicsőségét !« k. z. Rónai Horváth Jenő. Márczius 5-én nagy katonai pompával temették Rónai Horváth Jenő altábornagyot, a ki csak az imént tért vissza a harcztérről, hol a Lipót-rend keresztjéhez a hadiékítményt szerezte meg. Ravatalánál a Magyar Tudományos Akadémia nevében mondott megkapóan szép beszédében jól mondotta róla Ilosvay Lajos államtitkár, hogy itt egy oly katona koporsójánál állunk, a ki nemcsak karddal, de tollal a kezében is harczolt hazájáért. A magyar hadi történetírás egyik legbuzgóbb és leghivatottabb munkása volt, a ki katonai állásánál és rangjánál fogva szerencsés kézzel munkált azon, hogy a magyar hadtörténelem a katonák között is mind szélesebb körökben váljék ismertté. Hadtörténelmi munkáinak kiváló becset kölcsönöz az, hogy a történetírói kritikát a tudományosan képzett katona tollával egyesítette. Horváth Jenő 1852 deczember 30-án Drégelypalánkán született. Katonai pályáját a Ludovika Akadémia tisztképző tanfolyamában kedte meg, honnan 1876-ban hadnagygyá neveztetett ki. Majd elvégezvén a felsőbb tiszti tanfolyamot és a bécsi hadiiskolát, IC*