Századok – 1914

Értekezések - KUJÁNI GÁBOR: Brodarics István szereplése János király oldalán - 34

KUJÁNI GÁBOR. BRODARICS ISTVÁN SZEREPLÉSE. 35 zavaros időkben Ferdinánd mellé állott és kitartott mellette mindaddig, a míg azt nem tapasztalta, hogy Ferdinánd fegyverrel akarja az országot meghódítani. De a midőn erről meggyőződött, hazaszeretete, nemkülönben békeszerető lelke, ezt elviselni nem tudta ; s mivel egyeneslelkűsége miatt egyébként is gyanús szemmel nézték Ferdinánd udvarában, távozott Ferdinándtól és távozását egy hazaszeretettől izzó levélben tudomására is adta. Ezidőtől fogva János király mellett maradt és osztozott jó- és balszerencséjében. János király amily serény volt megválasztatásának és megkoronáztatásának keresztülvitelében, ép oly tehetetlennek és tétlennek bizonyult királyságának biztosításában. Úgyszólván semmit se tett trónjának egy esetleges támadás ellen való megvédhet ése érdekében. Mikorra azután a veszedelem tudatára ébredt, akkorra (1527 nyarán aug. 12.) már Budából is kiszorult. Brodarics Frangepán Ferencz gróf kalocsai érsek kíséretében ekkor Lengyelországba ment János sógorához, Zsigmond királyhoz, hogy támogatását kérjék (1527 okt.). Ott serénykedik, mint a béke apostola, hogy a két ellenséges király keresztény vér ontása nélkül kössön békét. A Szinánál történt vereség után maga János király is Lengyelországba menekült és Tarnovban várta be ügyének jobbrafordultát. Ámde János királynak Buda birtokába való visszahelyezése nyomán akkora kavarodás támad, hogy Brodarics jobbnak látta újból Lengyelországba menekülni és ott bevárni a szenvedélyek le csillapult át (1529). Néhány havi ott tartózkodás után azonban ket a háborúra való hosszú várakozással kifárasszon.« (U. o. 770.1.) — Brodarics nyomán így ír Brutus János Mihály : . . . »Turcae pedem referre, et mollius cedere coeperunt, eo consilio, ut ordines servantes, et minime rémittentes de pugnae ardore, quod nonnulli e nostris suspicati sunt, incautos elicerent in sua loca, quo ictibus tormentorum magis opportuni paterent . . .« (Ungaricarum rerum liber VII. Mon. H. Historica II. oszt. XIII. 235—236. 1.) Heltai erre vonatkozólag ezt mondja: »Innét is ütközetet íúvának és dobolának, és egyberoppana a két sereg és nagy viadalom lón közettek. Végre hátat kezdenek a törökek adni. Im ezek kedig tolongnak utánok és a törökek mind addig hátra mászkálának, méglen a magyarokat az álgyuk elejbe csallak. Akkoron mindjárt kisüték egyszersmind a sok álgyukat (vala kedig több háromszáznál) az magyarokra, és az álgyuk nagy romlást művelének bennek . . .« (Magyar Krónika, Űjabb Nemzeti Könyvtár III. évf. 611. 1.) — De e helyen nem terjeszkedhetem ki minden iróra. Csak még Ortvay Tivadarra hivatkozom, mint a ki legutóbb írt e tárgyról a »Mohácsi csata elvesztésének okai és következményei« czímű nagy körültekintéssel alkotott értekezésében, melyben világosan írja, hogy >>a magyarok vakon nekimentek az ellenség gondosan leplezett cseleibe.« (M. Tud. Akad. Ertek, a Tört. Tud. Kör. XXII. K. 9. sz. 1910. 37. 1.) 3*