Századok – 1913

Történeti irodalom - Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei György fellépésétől Kazinczy Ferencz haláláig. Ism. Dr. Torsai Ányos 769

772 történeti. irodalom. a komoly történetíró tollára nem méltó köznapi phrasisok kerülnek tollára s »vakbuzgó szerzetes«-ről, »elericalis körök« elmaradottságáról beszél (pl. I. 64.), az ily jelenségeket, tekintve ritka voltukat, csak stvlus-csuszamlásnak mondhatjuk. Azonban Ányos Pált, a már 10 éves szerzetest, nem küldhették elöljárói az elefánti kolostorba azért, hogy ott »szerzetesi hivatására előkészülhessen« (I. 139.) és ne mondjuk már végre Ányost az egy panaszos verse miatt »világfájdalmas« költőnek (u. o). Egyáltalában e sokat magyarázott, de még többször félreértett költőre csak Császár Elemérnek utóbb megjelent monographiája vetett teljes világosságot. Nem szükséges okvetetlenül hiánynak vennünk, ha nem említi Gvadányi nótáriusának mintaképét s már a nótárius tárgyalásakor nem mutat előre Gaál színdarabjára. Tollhiba Etédi (S.) Márton, kit csak teljes nevén ismer az irodalom. (I. 180.) Két ízben is említi név nélkül B. Szabó beszterczebányai barátját, a ki a költőt a klasszikus verselésre buzdította. (I. 198.) Olykor kissé bántó a rideg valóság reális rajza : »Horváth Ádám még viselkedésében is iparkodott kimutatni romlatlan ősi magyarságát : jó kedvében szüntelen ivott, dalolt, tréfálózott, pipázott«. (I. 173). Vagy : Földi János neje, Weszprémi István debreczeni orvos lánya »feslett életet folytatott«. (I. 231.) Homályos czélzás ez : Bacsányi olyan szolgálatot tett a francziáknak, hogy nem tartotta tanácsosnak, hogy továbbra is az osztrák fővárosban maradjon. (I. 243.) Mondjuk ki nyíltan, hogy ma sem tudjuk, mi volt ez a szolgálat. Míg. egyrészt csak phrasisnak mondható az ily jellemzés : »Bacsányi bizonyos tekintetben Petőfi, előzőjének tekinthető«, másrészt megint frappáns jellemzés van e pár szóban : »Verseiben nincs férfiatlan siránkozás, a mi ebben a sentimentalis korban szokatlan erény«. (I. 246—47.) Néhol túlságba megy a lelkiismeretesség, mikor pl. lélektelen száraz módon felsorol épen ötvenhét különböző nemzetiségű írót, de csak nevüket, a kik a latin és görög poétákon kivűl Csokonaira »hatottak«. (II. 83.) Vagy talán nem föltétlenül szükséges a szövegben egy oldalt lefoglalni azon írók neve számára, a kikhez Kazinczy levelet intézett. (II. 59.). Kisfaludy S. regényének, a Két szerető szív történeté-nek, túlságos jelentőséget tulajdonít : »Kármán Fannija s Eötvös Karthauzija között e regény tölti ki a hézagot« (II. 127.), — mikor a regény kéziratban maradt 1870-ig. Jól tudjuk, mindezek s még más hasonló apróságok semmit sem vonnak le a hatalmas munka becséből. Stylusát már jellemeztük, itt csak néhány kifogásolható szóhasználatot említünk : pártfogol (I. 39, 40.), előáll (I. 38.), előszeretet (I. 65.), itt-ott sok az : ő, ők. Sajtó-és tollhibákúl följegyeztük : vetélykedés (I. 12.), sujttatott (I. 17.), rossz a régies »kijött« (műveivel ?) használata (II. 143) s Terhes S. versei nem 1814-ben jelentek meg. (II. 255.) Se számra, se lényegre nem fontosak.