Századok – 1913

Történeti irodalom - Ferenczi Zoltán: A magyar irodalom története 1900-ig. Ism. Glatz Ernő 381

382 TÖRTÉNETI IRODALOM. Ezért örülünk minden olyan jelenségnek, a mely nemzeti voltunkat öregbíti ; ezért fogadunk lelkesedéssel minden olyan szellemi terméket, a mely elsősorban a magyar eszmét szolgálja. Sokféle intézkedés és mű követi ezt a czélt, ezek között tekintélyes helyet foglal el a nemzeti irodalom története. Egy efféle könyv bemutatja nemzeti műveltségünket, szellemi képességünket, egész gondolkodásunkat. Ez az oka annak, hogy a nemzeti életben egy irodalomtörténeti mű megjelenése — én legalább úgy hiszem — az általános szellemi élet fejlődésére nagy hatással van. Fokozottan áll ez a jelen esetben, mert az épen megjelent »A magyar irodalom története« a művelt nagyközönségnek szól. A műveltség könyvtára czímű vállalat XI. kötete ez a hatalmas mű. Ferenczi Zoltán szerkesztése mellett Simonyi Zsigmond, Pintér Jenő, Kardos Albert, Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán írták. Szakemberek, laikusok egyaránt nagy érdeklődéssel várták legújabb irodalomtörténetünket. Sajnos, csalódtunk reményeinkben, a közel 700 oldalas munka nem üti meg a méltán elvárt mértéket. Szakemberek — úgy hiszem — egyáltalában nem használhatják. Mindaz, a mit ez a könyv tartalmaz, sokkal bővebben és jobban található meg másutt, még pedig azokon a helyeken, a honnan a szerzők az anyag tetemes részét átvették. Valóban csodálatos — s hozzátehetem — sajnálatos, hogy az új irodalomtörténet egy harmada (241 oldal) olyan értekezéseket tartalmaz, a melyeket az illető szerzők más helyütt már egyszer kiadtak. A mű legértékesebb részei kétségtelenül azok a fejezetek, a melyek Pintér Jenő tollából kerültek ki. Saját, nagyszabású irodalomtörténetét adja szépen megírt kivonatban, yalóban kellő körültekintéssel dolgozik. Tárgyalja irodalmunk történetét a legrégibb időktől 1526-ig s 1664—1825-ig. A középkori magyar irodalomról nem sokat beszél. A feltevések, combinatiók »ingoványos talaját« kerüli s megelégszik a tények pontos előadásával. Minden 1526-ig írt jelentősebb műről s minden ez ideig működött nagy emberről megemlékezik. Kár, hogy erről a korról összefoglaló szép képet nem ad. A középkori magyar ember szellemi életének legkiválóbb alkotásait registrálja, de ennek kapcsán nem jellemzi ez időszak érzelem- s gondolatvilágát. Nem terjeszkedik ki az egyes korszakok szellemi légkörének festésére. Csodálom, hogy ezt nem tette, mert a nagyközönséget épen e könnyen áttekinthető s felette characteristikus összefoglalások érdeklik. Riedl »A magyar irodalom főirányai«-ban nem említ annyi legendát, mint Pintér, mégis a kolostor-irodalmat, a középkori ember gondolkodás módját sokkal jellegzetesebben s megkapóbban rajzolja. Pintér túlságosan megszokta a tudományos mezt s ezért, midőn a nagyközönségnek ír s csak a leglényegesebbre szorítkozik, nem mindig találja