Századok – 1913

Történeti irodalom - Auner Mihály: Az erdélyi szászok oklevelei a XV-ik század kezdetéig. Ism. Eckhart Ferencz 378

379 TÖRTÉNETI IRODALOM. ilyen, általánosságban az Árpádok korában jelentéktelen szerepet játszik« (12. 1.). Ez túlmerész és a XII-ik sz. végétől kezdve valótlan állítás. Ez után az alkanczellári állásról beszél Fejérpataky nyomán. Az Anjouház szerinte nápolyi mintára behozta a »lajstromot«. A királyi könyvek — nézetünk szerint — a káptalanok protocollumaitól vették mintájukat, a minőket már a XIII-ik században vezettek. További fejtegetése szerint a XIV-ik században az iskolázás, egyetemek hatása alatt a kánonjog tör magának utat Magyarországra. Auner ennek bizonyítására csak általánosságokat hoz fel. Hogy az egyházi bíráskodás a kánonjog alapján történt, az természetes, de egyébként alig lehet nálunk a kánonjog hatásáról szó. A XIV-ik században sem a jogelvek, sem az oklevelek nem változtak meg hasonló hatások alatt. Auner általában e bevezetést csak arra használta fel, hogy azt, a mi szerinte érdekeset talált, a mi nincs vonatkozásban a szászokkal, rapsodikus módon egymás mellé sorolja. A XIV-ik században a szászoknál is gazdagabb szellemi élet kezdődik. Hogy az oklevelek írása cursivabb lesz, alakjuk változik, az egészen általános e korban. A II. fejezet a pecsétről és joghatályáról szól. Az 1224. kiváltságlevélből indúl ki, a mely a szászoknak pecsétet is engedélyez. »Insuper eisdem concessimus, quod unicum sigillum habeant, quod apud nos et magnates nostros evidenter cognoscatur.« A cognoscatur kifejezést, miután példákkal bizonyítja, hogy hiteles pecsét és ismert pecsét fogalma körülbelül fedi egymást, a pecsét hitelességére vonatkoztatja. Szól általában a hiteles pecsét fogalmáról egv Gentilis előtt folytatott per alapján, a melyben a szebeni provincia egy oklevelének hitelessége forgott szóban, s a melyben sok előkelő egyházi férfiút, mint tanút hallgattak ki. Érdeme, hogy először mutat erre az érdekes forrásra. A XIV-ik század eleje, mint a tanuk vallomásaiból kitűnik, az a kor volt, a melyben a pecsétek hitelességének fogalma még nem volt tisztázva Magyarországon. Gondoljunk csak a sok apró konventre, a melyek hitelességi jogot igényeltek pecsétjeiknek. Ez után a pecsétek őrzéséről, anyagáról és alakjáról szól, átvévén az Urkundenbuchból a különböző szász pecsétek leírását. A III. fejezetben, a mely a városi kanczelláriákról és a városi könyvekkel foglalkozik, érezzük leginkább a levéltári kutatások hiányát. Az első pecsétet, a melyen a sigillum Godscalci scriptoris felírással Szeben czímerét látjuk, a szebeni szék bírósági jegyzője pecsétjének tartja. Ezt azonban nehéz a frank-ribuari szokásokkal összefüggésbe hozni. Nem adhatunk igazat Aunernek abban, hogy a XIV-ik század elején jelentős változás ment volna végbe Magyarországon a közjegyzői intézmény elterjedésével, a melyet egyaránt