Századok – 1913

Értekezések - SZENTKLÁRAY JENŐ: Dzsáfer temesvári pasa 12

16 SZENTKT.ÁRAY JENŐ. feleknek pénzre, eleségre vagy rabszolgákra volt szükségük, fölkerekedtek és fölprédálták a környékbeli falvakat. Rátörtek egymásra, nem tekintvén sem az időjárás zordonságát, sem az utak járhatatlanságát, sem a halálos veszedelmeket, melyek életüket fenyegették. A martalóczság jellemző intézménye volt a délvidéki török hódoltságnak, mely nem esett etikai elbírálás alá s melyet a kor nyers felfogása szerint a lovagi romantikával azonosítottak, noha valósággal betyárvilág volt. Mennyire ragaszkodtak a fegyveres ellenfelek e barbár szokáshoz, mutatja a következő eset : »1696-ban — irja a pecsétőr — mikor a valódi télnek első napja volt és a hideg leírhatatlan fokra hágott, szegedi és zentai harczosok, meg szerb lovasok, mintegy ezeren, Temesvár alá száguldottak prédát felhajtani. A hideg oly nagy volt, hogy a víz a rézedényben, melyet este a kávéskandallón hagytunk, jéggé fagyott s az edény a közepén kettészakadt. Lakásunk a várban több szobából állván, minden szoba közepén lábasokba parazsat hordtunk össze, a minek azonban semmi hatása sem volt, úgy, hogy bundákba kellett takaródznunk. A várbeli őrjárat 25 emberének hol az uj ja, hol az orra és füle fagyott el. Ezt az éjet a szegedi és zentai keresztény martalóezok künn töltötték az erdőben tűz mellett. Mindamellett mire otthonukba visszalovagoltak, 180 közülök holttá fagyott, másoknak pedig a keze és lába szakadt le. Vannak Temesvárott 80—90 éves mohamedán aggastyánok, a kik állítják, hogy ilyen dermesztő kemény hideget még sohasem tapasztaltak.« Muzulmánok és keresztények kölcsönösen irtották és rabolták egymást s mikor elegendő zsákmányt szedtek, az eltulajdonított jószágot foglyaikkal együtt maguk előtt hajszolva, éktelen ujongással és fegyvereik folytonos ropogtatásával tértek vissza otthonukba. Egy másik helyen leírja a névtelen pecsétőr, miképpen fosztották ki temesvári török martalóezok Pancsovát, mennyi szarvasmarhát és mekkora ménest hajtottak el onnét s milyen nyomort és siralmat hagytak maguk után. Fenlakon, a Maros partján, 7—800 magyar és szerb hajdú táborozott. Dzsáfer nem tűrte azt és elhatározta a fenlaki palánk megszállását. A török csapatok közeledtére furcsa látvány tárult Dzsáfer szemei elé. Mintegy 150 keresztény nő, köztük szegények, özvegyek és gyermekek, vállukra vetett üres tarisznyákkal, mezítláb és borzas, fésületlen hajjal, sírva-zokogva jött ki a fenlaki palánkból a pasa elé, kijelentvén előtte, hogy készek követni a török csapatot, mert nem bírják tovább az éhséget és az irtóztató szegénységet. Ilyen megrendítő körülmények közt jutott Fenlak a törökök hatalmába.