Századok – 1912

Történeti irodalom - Fueter Eduard: Geschichte der neueren Historiographie. Ism. Botár Imre 307

történeti irodalom. 309 város megbízásából írtak s megbízóik elsősorban családjuk vagy városuk múltja iránt érdeklődtek ; így éppen ellenkezőleg áll a dolog, mint Voigt hirdeti : a humanista történetírók majdnem kizárólag a középkor történetét tárgyalják. Hiszen gondoljunk csak a legismertebbekre : Macchiavelli, Jovius, Guicciardiní stb. nem az ókorral, hanem hazájuk, városuk múltjával foglalkoznak. A renaissance-szal foglalkozó tudósok másik kitűnősége, Burckhardt sem szentelt kellő figyelmet a humanista történetásnak. Burckliardt művében (Á renaissance műveltsége) az 1. könyv 8. fejezete szól >>A latin értekezés és a történetírásáról, de mindössze nyolcz oldalra terjed. Pár sor általános jellemzés, egy-két író (mint Blondus) részletesebben tárgyalva — ennyi az egész. Egyes írókkal, módszerük és hitelességük szempontjából, csak újabban kezdtek foglalkozni olasz történetírók. így az ő monographiáik, valamint a saját kutatásai alapján tudta Fueter összeállítani a szép és terjedelmes első két fejezetet a humanista történetírásról. Ezért e résznek, mint első kísérletnek, esetleges hiányait meg kell bocsátanunk. Mert magyar szempontból mindenesetre nagy hiánya a második fejezetnek, a mely az Olaszországból kiindult humanismus európai elterjedéséről szól, hogy Magyarországgal á}/2 sorban végez (243. lap). Csupán Bonfinit említi, a XVI. század magyar humanistáiról, még IstvánfEyról se tud semmit. Igaz, hogy így bánik el Portugalliá val, Lengyelországgal is s azzal okolja meg eljárását, hogy ez országok humanista történetírásának ugyanolyan typikus sajátságai vannak, mint azon országokénak, a melyeket művében már bővebben tárgyalt s ezért ő azokat nem is ismerteti. De miért részletezi akkor annyira Franczia-, Németország stb. humanista történetírása után pl. a kis Svájczét, a hol még egyes városok (Bern, Genf, St. Gallen) krónikásait is felemlíti ? Bizonyára csak azért, mert szerzőnk zürichi egyetemi tanár létére Svájcz történetírását jól ismeri ; ellenben tanulmányai körétől távolabb eső néhány kisebb országgal nem akart bővebben foglalkozni s ezért azzal az elvi kijelentéssel elintézhetőnek vélte a dolgot. Töretlen úton kellett haladnia szerzőnknek akkor is, midőn az újkori történetírásnak azt a másik nagy irányát jellemzi, a melyet a XVIII. század felvilágosodása hozott létre. Nagyon becsesnek tartom azt az összefoglalást (334—349. 1.), a melyben a felvilágosodás történetírásának az irányát mutatja be, sok tekintetben megczáfolja azokat a vádakat, a melyek ezt az irányt egyenesen történetellenesnek bélyegezték. Beállítja ezt az iskolát a fejlődés menetébe, összeveti előzőivel s így kiderül iga-íi érdeme. Különösen Voltairet tárgyalja alaposan s annak Siècle de Louis XIV. cz. munkáját, mert ezt tartja történelmi szempontból a leg-