Századok – 1912

Történeti irodalom - Kiss István: Az utolsó nemesi felkelés. Válasz Viszota Gyula bírálatára 224

történeti irodalom. 225 utolsó nemesi felkelésről. E kijelentése után nem csoda, ha munkámat — mint feleslegeset — nem vizsgálja az a) szempontból. Nagy hálára kötelezett, hogy ezek után még a ß) alatti szempontból figyelmére méltatott. Itt azonban oly módszer szerint jár el, a mitől eddig távoltartották magukat e komoly folyóirat munkatársai. 1. Nevezetesen interpolál és oly állítást tulajdonít nekem megrovásával tetézve a dolgot, melyet én nem tettem. Azt írja, hogy én megszólaltatom »az ezredek egykorú naplóit, a parancsnokoknak a megyékhez írt jelentéseit«, azt állítván azokról, »hogy nem a nyilvánosság számára készültek s így az eseményeket minden tendentia nélkül, őszinte egyszerűséggel adják elő«. Ebből az állításból csak az nem az enyém, a mi tudatlanságra vall ! Én, ki a megyei életet ismerve, tudom, hogy a parancsnokok jelentését nyilvános közgyűléseken felolvasták, jegyzőkönyvbe iktatták (hiszen azokból használtam !), ily nyilatkozatot nem tehettem. Ha a szíves olvasó munkám I. k. 172. lapját megtekinti,, szíves lesz ilyen lappangó vád alól felmenteni. Felelősséget csak azért vállalok, a mit írtam és Yiszota úr kifogásával szemben is állítom, hogy az ezredek naplóit; melyek nem a nyilvánosság, hanem a jól értesült fővezér, a nádor számára készültek, általában hitelesnek kell tekintenünk. Yiszota úr le akarja rontani ezek hitelét. Kérem, olvassa át azokat és azután ítéljen ! 2. Hogy éppen valamit elismerjen, elismeri, hogy nagy lelkesedéssel — most megint jön egy veszedelmes idézete ! — vagy a mint egy helyen érintem, a szeretet szenvedélyével tárgyalom az eseményeket. Bár én ezt nem érintem sehol, mégis felhasználja ezen insinuate óját arra, hogy kegyes tanításban részesítsen : a történetírónak nem szabad se gyűlölni, se szeretni ! Ezt a tanítást, mely annyi bájos újdonságot tartalmaz, talán velem együtt megköszönik e folyóirat olvasói is. De minthogy Yiszota úr a szemérmetes hajdankor dicséretes szokásával szakítva, a kifogásolt részletek lapszámát — ő tudja miért ? — nem idézi ; az olvasó nem is győződhetik meg arról, hogy valójában úgy van-e a dolog ? Én magam is soká kerestem könyvemben, míg ráakadtam az ominosus szeretet szenvedélyére. A 206. lapon fordúl elő és szól ekképen : »A szeretet szenvedélye — még ha akadna is közöttünk oly ember, a ki történelmi kérdéseknél azt megtagadni nem tudja . . .« Ebből állapítja meg azt, hogy én elismerem, hogy a szeretet szenvedélyével tárgyalom az eseményeket. Ezt nem ismerem el ; de elismerek valami egyebet. A szeretet szenvedélyével, egészségem rombolásával, önemésztő buzgósággal gyűjtöm az anyagot és foglalkozom a magyar történelemmel.. Nem szabad