Századok – 1911

Tárcza - Gábor Gyula: Nordau és a történetírás. - I. 66

TÁRCZA. 69 lelkiek, az ember pedig még a saját lelkébe sem képes belátni, annál kevésbbé a másokéba, pláne az olyanokéba, a kik évezredek előtt éltek. A történetírásnak a történetíróval való identifikálása tehát indokoltnak látszik. Ámde Nordau e helyütt elfelejti, hogy az embereket mozgató lelki motívumok már maguk is csupán okozatok, tisztára materiális okokra, természeti törvényekre visszavezethető események, a melyeket ha a historikus a megfigyelés lehetetlenségénél fogva eredményesen bonczolni, ható okaikra visszavezetni és további hatásaikat előre megállapítani nem képes, úgy ez nem az ő speculativ szellemi fogyatékossága, hanem a természettudománynak a történelem szolgálatában —• legalább eddigelé — eléggé fel nem használása. Felismerte ezt Buckle is, a ki éppen a szóban forgó kérdésben, csodálatosképpen, egészen ugyanazon felfogásból indul ki, a melyből Nordau, abból t. i., hogy mindaz, a mi a világon történik, egy megváltozhatlan természeti törvénynek a folyománya, azonban végül éppen az ellenkező eredményre jut, mert míg Nordau szerint a történelem nem leíró tudomány (beschreibende Wissenschaft), mivel nincsenek alkalmas eszközei ahhoz, hogy a leírandó jelenségeket közvetetlenül megfigyelje és objective megállapíthassa, de nem is ismerettudomány (Erkenntnisswissenschaft), mivel még megközelítőleg sem képes valamely jelenség bekövetkeztét előre megjósolni, — addig Buckle előítélet-nek nevezi azt a felfogást, liogy a történelem mindig a jelenlegi állapotában maradjon és soha fel ne emelkedhessék a »tudomány« rangjára. Ámde hagyjuk ki a játékból a jövendölést. Engedje Nordau kijelentenünk, hogy ha a történelemnek semmi egyéb hibája nem lenne, mint az, hogy nem nevel prófétákat, még mindig nagyon exact tudomány lehetne. Viszont ne jövendölgessük Buckle-el és Quetelet-vel, hogy valamikor a statisztika segítségével belé fogunk látni a jövőbe, hanem lemondva még a »hátratekintő próféta« szellemeskedő czímzéséről is, elégedjünk meg a »magistra vitae« hivatással, de ezt azután védjük meg Nordauval szemben. Nordau ugyanis tagadja a történelem nevelőképességét. Szerinte minden esemény (Geschichtsmoment) az akkor hatott erő- és nagyságviszonyok eredménye, ezeknek valamely létezett combinatiója pedig soha nem ismétlődik és így a multak ismeretének haszna nincs. Ez azonban téves felfogás, a minek tarthatatlanságát fényesen kimutatta már Pikier (A jog keletkezéséről és fejlődéséről), bebizonyítván, hogy »a mult emberei lelkük legmélyebb irányzataiban ugyanolyanok voltak, mint a mai kor emberei« s hogy az elmúlt korok a jelen kortól legfeljebb abban különböztek, hogy kevesebbek voltak az ismereteik. Es ez oly természetes, hogy csodálkoznunk kell az ellenkező felfogáson. Ha a múltban is ugyanazon változhatatlan, örök természeti törvények hatása alatt állott az emberiség, mint a jelenben, miért