Századok – 1911

Történeti irodalom - Gerő János: A cseh husziták Magyarországon. Ism. Keller Imre 631

634 történeti irodalom. Az oldalszámot nem Nagy Gyula czikkéből vette, hanem véletlenül a monographiából. Valószínű, hogy Gerő egyáltalában nem is írt volna oldalszámot, mert a monographíában nincs megemlítve. Erre a feltevésre az ád jogot, mert ő az idézeteket mindig úgy veszi át, a mint kapja. Pl. : a 61. oldalon az 5. jegyzet így hangzik : »Bartholomeides, 212. oldal.« Hogy mi a czíme Bartholomeides művének, a melynek 212. oldalára hivatkozik, azt nem említi, pedig sem a könyve elején közölt forrásmunkák között, sem magában a könyvben ezen jegyzet előtt Bartholomeidest nem említi, de mert így találta Gömör-Kishont vármegye monographiájának 488. lapján, hát egyszerűen így vette át. Ez a magyarázata annak, miért idézi és írja Túróczit (és Thuróczi) kétféleképen. A mely könyv hozzáteszi Schwandtnernél, attól úgy veszi át, a mely pedig csak a Krónikát (pl. Chron. IV. 40. a 124. lapon) említi, történetírói lelkiismerete ebbe is belenyugszik. Itt megint kénytelenek vagyunk egy kis tévedésre utalni. Tóth-Szabó művébe (27. old. 2. jegyzet) egy sajtóhiba csúszott be. Az idézett helyen ugyams ez áll : Túróczi Schwandtnernél 380— 332. 1., ezt persze Gerő János így sajtóhibásan átvette (109. 1. 2. jegyz.), holott tulajdonképpen »330—332« lapot kellett volna írnia. Ilyen kis dolgok engednek alapos betekintést Gerő munkájának igazi megértékeléséhez ! Többször hivatkozik Windeckre (24., 31., 38., 39. 11.), megemlíti a forrásmű fejezetének számát, sőt a lapszámokat is, de magának a műnek czímét sehol sem említi, pedig Eberhard Windecknek 1380—1442. szóló emlékiratai1 e kornak egyik legfontosabb forrásműve, különösen értékessé teszik az oklevelek, melyek a huszita ügyekre és zsinatra vonatkoznak. Éppen így tesz Theobald Zakariással (24. 1.), vagy mindjárt az első fejezet első jegyzete így szól : Dejepis Prahy, III. к. 433. old. Hát bizony az idézéseknek ilyen módjával mi nem lehetünk megelégedve ! A forrástanulmányokról szólva még megemlíthetjük azt is, hogy a történetíró forrásmunka gyanánt nem használ regényeket, mint tette Gerő János Jósikának »A csehek Magyarországon« czímű munkájával, a melyből nem is egy helyütt szórói-szóra idéz. Bármennyire ragaszkodjék is a mult eseményeihez a regényíró, ő mégis csak regényt ír, nem pedig történeti — forrásművet. Hasonlóképpen nem használja fel a történetíró a bizonyos politikai czélokat szolgáló politikai röpiratokat sem. Ezek nem tudományos elismerésre, hanem pillanatnyi politikai hatásra számítanak. így kár volt Czambel magyar és tót, X. Y. Z. silány német röpiratát forrásként használni. Különben érdekes az is, hogy Gerő 1 Kiadta: Wilh. Altmann, Berlin, 1893.