Századok – 1911

Történeti irodalom - Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz. Ism. Gombos Albin 538

TÖRTÉNETI IRODALOM. 541 Leopoldi Magni. II. 737.) idevonatkozó megjegyzését Márki Sándor, ha határozottan nem is mondja, de Rákóczi kisebbítésének tartja s adatokkal bizonyítja, hogy a későbbi időkben Bercsényivel szemben mennyire függetlenül járt el sok tekintetben a fejedelem. Mégis úgy érzem, hogy a jelzett tények ellenében is végeredményképen az a meggyőződés érlelődik meg az emberben, a mi az egykorúaké volt. A szabadságharcz kimagasló szereplői között ugyanis igazán forradalmi lélek csak egyetlenegy volt : Bercsényi Miklós. Ö rázza fel a fejedelemben dicső őseinek elnevelt szellemét, ő marad mindvégig a dynastia elleni engesztelhetetlen bosszúállás »memento«-ja mindenki, legfőképen pedig a fejedelem előtt, a kit a szerencsének s a szerencsétlenségnek a napjai senkihez sem fűztek oly erősen, mint Bercsényihez. Viszont ennek a csapongó forradalmi léleknek sok tekintetben a fejedelem volt a szabályozója, noha kétségtelenül a hatása alatt állott. Az adott viszonyok között ez a két nemes szív kiegészítője volt egymásnak, de ketten sem tettek ki egy »forradalmi egészet«, hiányzott belőlük a hadvezéri talentum. Hogy mennyire jó avagy helytelen úton járunk ennek a dolognak megítélésében, mutatja az is, hogy Márki Sándornak nagy gonddal és tudással megírt munkájából a fejedelem mellett csak a Bercsényi alakja domborodik ki tisztán, hatalmasúl. A lelkük mélyére látunk. Gondolkozásuk, elhatározásaik, tetteik, reménykedéseik s csalódásaik úgy szemlélhetők, mint a lehelettől is mentes tükörlap. A többiek kicsinyek maradnak s kicsinységükhöz mérten karakterizálódnak. És ez nem véletlen, nem hiba, nem az író akarása avagy nem akarása, hanem a dolgok rendje ; a helyes megítélés parancsolja, hogy így legyen. Igen fontos része a munkának az, a melyben a franczia összeköttetés megindulását tárgyalja a szerző. Eddigelé meglehetősen bizonytalanul és sokféleképen kommentálva ismertük XIV. Lajos szereplését. Általán bizonyos ámítással vádolták a franczia királyt, a ki rútúl rászedte a benne bízó felkelőket. Most megismerjük a való tényállást. XIV. Lajos annyira nem tüzelte a kuruczokat, hogy az ő helyzetében ezt szinte csodálatosnak kell tartanunk, sőt politikai hibának. A magyar szabadságharcz nagy horderejét csak akkor kezdi megismerni, a mikor már nincs ereje annak értékesítéséhez. Nem egészen alaptalan az a feltevés, hogy éppen az ő fukarsága, gondatlan semmibevevése tette árulóvá Longuevalt. A katonailag mindvégig gyönge szervezetű felkelés még az ő csekély érdeklődése mellett is óriási méretet öltött. Ha kezdettől fogva kellő figyelemre méltatja, úgy a bécsi udvart aránylag kevés áldozattal a coalitió elhagyására kényszerítheti s nekünk is több hasznunkra lehetett volna.