Századok – 1911

Történeti irodalom - Horváth Jenő: A nagyhatalmak megalakulása (1648–1715). Ism. Pethő Sándor 301

TÖR 1ÉNETI IRODALOM. 305 csak a két férfiú politikai értékének teljes félreértéséből indokolható (150.). Az összehasonlításnak csupán a vér és vas a tertium comparationis-a, a politikai eszközök viszonylagos azonossága, melyek ilyen merész párhuzamnál teljességgel alárendelt jelentőséggel bírnak. XIV. Lajos felsőbbsége éppen nem volt oly pillanatszerű és személyes, hogy sajnálnunk kellene Zrinyi Miklós (ez nem is bizonyítható) és II. Rákóczi Ferencz odaadását (217.). Thaly és Márki munkái után talán fölösleges hosszadalmasan érvelni a mellett, hogy az összeköttetés hátterében nem bizonytalan érzelmi tünetekre akadunk, hanem mindkét részről reális politikai számításra. A XVII. század derekán az értelmi műveltség terén nem kell sajnálkoznunk a classikus írók csökkenésén (29.), mert találkozunk ugyan hatalmas szervezetekkel (társaságok és akadémiák), de Milton, Corneille, Molière, Racine stb. e korszak ragyogó egyéniségei. Genova és Venezia nem városmonarchiák (67.), hanem olygarchikus köztársaságok voltak. Azt hisszük, hogy Esterházy Pál nádor szerepét és jellemét új, reá kedvezőbb megvilágításba helyezni fölösleges munka. (386.) A magyar alkotmányos royalisták e névleges vezetője a legválságosabb helyzetekben kényelmes hazafinak és súlytalan államférfiunak mutatta magát (a magyar notableok 1696. értekezletén s az egész Rákóczi-mozgalom idejében), miért a vezetés azokra hárult, kik díszes méltóságuk kötelességeinek meg is feleltek (Széchenyi Pál, Pálfiy János). Stepney az élesszemű angol diplomata benne nem is az alkotmány őrét, hanem kijátszóját látta, (Miilen. tört. VII. k., 509.) Szerző a germán népekben — Gervinus régi frázisai után — a szabadság és őskormányzat szellemét látja, pedig azt is tudnia kell, hogy a fejedelmi önkényuralom kátéjának készítője, Hobbes, angol volt. Kifogásaink mellett el kell ismernünk, hogy Horváth Jenő egészben derék és komoly munkát végzett. Az adatok rengetegében néha finom megvillanásai és pompás összefoglalásai vannak, hol bágyadt stílusa is bizonyos kellemmel és méltósággal emelkedik föl. Jól mondja, hogy a XVII. században Magyarország helyzete egy végre nem hajtott personalis unió (16.). Hogy mire képes, bizonyítják Orosz- és Lengyelország mesterien megírt párhuzamából a következő mondatok : »Két szláv monarchia áll előttünk. Az egyik királyság, melynek uralkodói elvesztették az uralkodás előjogait, mely nyugtalan népének szeszélyeitől dobatva egyre gyorsabban haladt alá a lejtőn, melyet a környező hatalmak emelkedése hova-tovább örvénynyé változtatott. A másik császárság, melynek despotikus uralkodói egyformán rendelkeznek az elevenek hitével és a holtak örökségeivel, mely beolvaszt, czentralizál és terjeszkedik«. (322.) SZÁZADOK. 1911. IV. FÜZET. 20