Századok – 1911

Értekezések - IVÁNYI BÉLA: Két középkori sóbánya-statutum. - II. közl. 98

106 DK. IVÁNYI BÉLA. fogták és megölték volna. Olyan helyet kellett tehát a királynak választani, a mely mindenki által, minden időben megközelíthető volt és úgy látszik, ennek a czélnak megfelelőbbet a templomokon kivűl a plébános és a vámos házánál nem talált. Ezen két házat a király menedékhelylyé nyilvánítja az által, hogy elrendeli, hogy ezeken a helyeken semmiféle veszekedést, verekedést, emberölést elkövetni nem szabad, más szóval itt a legteljesebb különös királyi békének kell uralkodni, a mi azt jelenti, hogy ezek a házak a király különös védelme alatt állanak, itt senkit, még az oda menekült bűntettest, azaz az országban uralkodó közönséges királyi béke (melyet különösen a »ius patibuli«-t adományozó királyi oklevelek arengái szoktak emlegetni) megszegőjét sem szabad megsérteni. A ki pedig ezt mégis meg meri tenni, a különös királyi béke megszegése czímén súlyosan, fej- és jószágvesztéssel bűnhődik. Azonban nem mindenki élhet ezekben a házakban menedékjoggal. Ugyanis a szabályrendelet taxatíve felsorolja, hogy tolvajok, rablók, nyilvános fosztogatók, szóval mindazok, a kik súlyos vagyon elleni delictumokat követnek el, ide hiába menekülnek, mert rájuk a menedékjog kedvezménye nem fog kiterjedni ; a mely rendelkezés szorosan összefügg a középkori büntetőjogi felfogással, mely a vagyon elleni bűncselekményeket sokkal veszélyesebbeknek és súlyosabbaknak tekintette és szigorúbb elbírálás alá vette, mint az ember testi épsége ellen elkövetett bűntetteket. De még ez utóbbi kategóriába soroltak sem élveznek a menedékhelyeken teljes büntetlenséget, mert a menedékhely megvédi ugyan az illetőt az ellenfél bosszújától, de ennek fejében köteles a sértett féllel kiegyezni. Ha a felek közt a compositio létrejött, ha a békeszegő az általa megsértett békét, a vérdíj lefizetése következtében ismét helyreállította, természetszerűleg távoznia kellett a menedékhelyről, a mit most már félelem nélkül meg is tehetett, hiszen ellenfelének bosszúérzetét lecsillapította. Végül még egy gyakorlati rendelkezést fűz a király a szabályrendelet ezen pontjához, azt t. i. : hogy abban az esetben, ha valaki ezeken a menedékhelyeken uralkodó különös királyi békét mégis megsértené az által, hogy az ott tartózkodó menekültet megöli, akkor ezért senkit mást, mint a bűntett elkövetőjét, üldözni nem szabad. Ennek megint csak gazdasági háttere van. Ugyanis nem akarhatja a király, hogy egy ember békeszegéséért egész rokonságát üldözőbe vegyék (a mint ez pl. a vérbosszút ma is gyakorló népeknél szokásban van), nehogy ez által a bányaműveléstől ismét több ember elvonassék, hanem bűnhődjön csak az, a ki a békeszegést tényleg elkövette.