Századok – 1911

Értekezések - IVÁNYI BÉLA: Két középkori sóbánya-statutum. - II. közl. 98

Í104 DR. IVÁNYI BÉLA. ki nem egyezett.« Sanctiója is van a jelen rendelkezésnek. Ugyanis, a ki ezen házakban a menekültet mégis bántalmazná, azt a sóbányakamaraispán vagy kamarása fej- és jószágvesztés büntetésével sújthatja és, hozzáteszi a király, hogy ha valakit ezen menedékhelyeken mégis megölnének, akkor ezért mást, mint a ki az ölést elkövette, üldözni nem lehet. Tudjuk azt, hogy a menedékjog psychologiai törvényen alapúi. Alapeszméje az volt, hogy a bűntettest, tettének elkövetése után, midőn a sértett fél haragja, felindulása, bosszúérzete nagyon erős, a sértett elől eltávolítsa, legalább addig, míg haragja, első felindulása le nem csillapodik és el nem érkezik az a nyugodtabb kedélyállapot, midőn a sértett már hajlandó a sértővel megegyezni, kibékülni (compositio). Mivel ez alkalommal nem feladatunk a menedékjogot a történeti feljődés összes phasisain végig kísérni, most csak annyit óhajtunk megjegyezni, hogy a menedékjog intézményét az ó-, a közép-, sőt az új-korban is szinte mindenütt ismerték, Spanyolországban pedig tudvalevőleg a XIX. század második feléig fentartotta magát. Nálunk Magyarországon szintén korán ismeretes volt a menedékjog, a mint azt Szt. István, Szt. László, Kálmán királyaink törvényei igazolják, a mely törvényekben nem egy intézkedést találunk a menedékjogra vonatkozólag. Ezen jog fejlesztésében, kiterjesztésében, különösen a katholikus egyház játszott a világi hatalom mellett nagy szerepet. Azonban a későbbi fejlődés folyamán azt a jelenséget vesszük észre, hogy a világi hatalom, szembehelyezkedve az egyházzal, a menedékjog megszorítására törekszik. (Erről III. Incze pápa már 1198. október 21-én kelt bullájában panaszkodik.)1 Ez a törekvés uralkodott a XIV. század folyamán, és akkor is, mikor a király a szóban forgó szabályrendeletet kiadja. Annál feltűnőbb tehát, hogy itt maga a király — a világi hatalom — alkot menedékhelyet. Ennek a rendelkezésnek azonban fontos gazdasági okai voltak. A királynak ez az intézkedése ugyanis azt bizonyítja, hogy a mármarosi sóvágók közt ekkortájt erősen virágzott a magán(-vér)-bosszú. Továbbá, hogy ez a magánbosszú, közhatalmilag elismert intézmény volt, de mivel ez itt vitális gazdasági érdekeket sértett, szükséges volt lehetőleg korlátozni és mérsékelni. A vitális gazdasági érdek pedig nem volt más, mint hogy a vérbosszú intézménye a sóbányakamarát elnéptelenítette, munkáskezektől fosztotta meg, mivel az ellenfél bosszúja elől elbujdosó sóvágók az egész országban széjjelszóródtak és többé a sóbányakamarába vissza nem tértek. A sóbányakamara 1 Knauz : Monum. Eccl. Strigoniensis I. 155.