Századok – 1910

Történeti irodalom - Berzeviczy Albert: A cinquecento festészete; szobrászata és művészi ipara. Ism. Éber László 596

597 történeti irodalom. azokat az új törekvéseket, a melyek — a nagy korszak hatalmas egyéniségeinek híján is — új czélok felé hajtották a művészeti fejlődés szüntelen tovahömpölygő árjait. Aligha tévedünk, ha nagyrészt Vasari irodalmi működése idejének és körülményeinek tulajdonítjuk annak a még mindig nagyon elterjedt fölfogásnak okát, a mely a XVI. század közepétől fogva már csak hanyatlást, elfajulást, szomorú modorosságot és túlzást lát az olasz művészet történetében. A történetírás azonban újabban mind jobban eleget tesz annak a sokáig elhanyagolt kötelességnek is, hogy a Michelangelo után következő kornak is igazságot szolgáltasson, — nem abban az értelemben, hogy e kor termékeit a cinquecento nagy alkotásainak rovására magasztalja, hanem hogy helyreállítsa azt a történeti folytonosságot, a melyet még nagy katastrophák — Michelangelo halála és a nagy mester egyelőre mindent lenyűgöző hatása — sem voltak képesek megszakítani. Hosszú, fáradságos munkájába került a művészettörténeti tudománynak, míg a nagy virágzás előzményeinek sokszor szövevényes és rejtett összefüggéseit apróra kiderítette, míg legalább lényeges vonásaiban tisztán elénk állította az olasz művészet fejlődésének hű képét a XV. század legvégéig. Igaz viszont, hogy erre a munkálkodásra nem ritkán az a teleologiaipragmatikus módszer is befolyást gyakorolt, mely végeredményben szintén a Vasari-féle elméletre vezethető vissza és a mely nem annyira a fejlődés menetét, mint inkább a végső czélt, a »virágzás korát« van hivatva magyarázni. A »renaissance« hagyományos fogalma és köre e közben lényegesen módosult, de a különböző felfogások is, a melyek akár a trecentót is belevonják a renaissance körébe, akár csak a XV. század második felére fogadják el a »kora renaissance« megjelölést, nagyobbára a művészeti jelenségek egy kiváló csoportjának fokozatos előkészítésére fektetik a fő súlyt. Másfelől azok az újabb tudományos törekvések, a melyek az olasz művészettörténet sokáig elhanyagolt korát, a XVI. század utolsó évtizedeit és a seicentót karolják föl, természetesen a cinquecento »classikus« idejéből indulnak ki. Igen nehéz határozottan felülemelkedni a hagyományos fölfogáson, a föltétlen hanyatlás gondolata csak lassan küszöbölődik ki a későbbi olasz művészet történetéből és csak lassan találnak méltánylásra azok az elemek, a melyek a XVI. század első negyedével szemben a haladás tényezőinek mondhatók. »Soha el nem apadó folyamként, megszakítás nélkül áramlik tova a művészet, kezdetétől fogva végtelen időkig. Azok a szakaszok, a melyekbe beosztjuk, nem jelentenek egyebet, mint