Századok – 1910
Történeti irodalom - Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Ism. Mangold Lajos 320
326 történeti irodalom. 326 sorsolástól, »a minek néplázadás lett volna eredménye«. (215. 1.) À porosz csatatérről csak kevés hírt olvasunk. A prágai béke megkötése után kétszeres buzgósággal folytatott kiegyezési alkudozások sikerében nem bízott, az 1867-iki nagy történelmi átalakulást skeptikusan nézte (220. 1.). Még utóbb is azt vallja г »Nagyon korán jutottunk önkezünkre.« A Bach-korszaknak még tíz évig kellett volna tartani . . . Most még határozottan kiskorú a nemzet« (245. 1.). Bántotta, hogy Wenckheim Béla az új Hivatalos Közlönyt másra bízta és őt végkielégítéssel elbocsátotta, annak ellenére, hogy Kecskeméthy hajlandónak nyilatkozott az új kormány szolgálatára. Bántotta, hogy reactionáriusnak mondották, kerülni kezdték. »Cotteria-uralom készül, a minő még nem volt.« Bár hírlapírói czélokra 4000 forint ellenében újra »használtatni engedte magát« és gróf Andrássy Gyula megbízásából a Borsszem Jankót megindíthatta (244. 1.), lelkének arisztokrata hajlamai, meggyőződése és múltja nem az újliberális, hanem a konzervatív párthoz fűzték. Keveset tart az új minisztériumról és közeli bukását jövendöli. Még Andrássy Gyula is legfeljebb ügyes »diplomata, de nem államférfiú« (256.), szellemes, de felületes és kapkodó ember, a kit azért a hiú Kecskeméthy nem tudott megbecsülni, mert kellőképen nem méltatta. Maró gúnynyal ostorozza Gorove dilettantismusát (236, 250.) és a közegei által félrevezetett Eötvös baklövéseit (274—6.), melyekről Hegedűs Kandid indiscretiói révén értesült. Wenckheim b. néhány nyilatkozatainak hallatára pedig Kecskeméthy sajnálja, hogy a sors ezt a szeretetre méltó gentlemant miniszterré tette. (252. 1.) Az első deákpárti kabinet tagjai közül csakis Horváth Boldizsár iránt viseltetik benső rokonszenvvel (227., 236.), de nagyon bántja, hogy az »arisztokrata« kabinet a polgári származású Horváthnak demokrata reputatióját minduntalan bitorolja, a nélkül, hogy elveit követné. Kossuth Lajos izeneteit, czikkeit rosszalja és félti tőlük az országot, míg Andrássy aggodalmain mosolyog. Deák Ferencz, a kit Kecskeméthy 1867 előtt lehetői egkerült, nyugalmával, meggyőző logikájával most már neki is imponált és szerzőnk nem bírt többé hatása alól szabadulni, mely ő benne is a nemzet jogaihoz való ragaszkodást erősbíté. (V. ö. 126., 150., 154., 187., 214. és 262.) Csak egyetlen egyszer itéli meg Deákot hamisan (205. 1.). A Napló utolsó részében a betegeskedő Kecskeméthy többnyire bús, avagy a szokottnál is epésebb feljegyzéseivel találkozunk. Tüdőbaja 1869-ben mutatkozott, alig hogy a Suezi csatorna megnyitásáról visszatért. Csakhamar otthagyta a Hitelbanknál elnyert titkári állást és Meranban keresett üdülést. A politikától mind jobban megcsömörlött. Midőn Lónyay a Magyar