Századok – 1909

Történeti irodalom - Bédier; Joseph: Les légendes épiques. Ism. Karl. Lajos 164

170 TÁRCZA. tudják, hogy Kazinczy nem volt vagyonos, kivált élete vége felé. Jól tudják, hogy Kazinczyt a nyomasztó szegénység sem riasztotta el az irodalmi munkásságtól. Rajongással dolgozott nélkülözve is, mintha sejtelme sem lett volna Marx eljövendő törvényéről. Boszantó jelenség ! S még boszantóbhá lesz, ha hozzáveszszük, hogy Kazinczy korának oly kiváló díszei, mint Csokonai, Katona, Kisfaludy Károly egészen vagyontalan, a megélhetésért nehezen küzdő írók voltak. De a genius szava nem némáit el bennük. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor sem voltak olyan nagyon jómódúak, mint a szerző hinni látszik. Szerény birtokuk volt és sokszor szegték kedvüket a mostoha körülmények. A történeti materialismus hirdetője nagyon meg van akadva Vörösmarty, Petőfi s Arany pályájával. Ezekre már nem lehet ráfogni, hogy »úri passióból író nemes urak« voltak. De Marx nem hagyja el bajba jutott híveit. »Az író iránt« — úgymond szerzőnk — »a modern Magyarország koráig (1867.) az uralkodó osztály bizonyos kötelezettségeket érzett. így Vörösmarty halála után gyermekei számára vagyont adakoztak össze.« Elfelejti a szerző megmondani, hogy ez a kötelezettség mennyiben magyarázza meg a három nagy költő pályáját ? Vörösmarty talán azért volt nagy költő, mert árváinak a nemzet vagyont gyűjtött ? Vagy Petőfit és Aranyt lelkesítette-e az a tudat, hogy az 1848 előtt uralkodó osztály hálaérzetét kiküzdötték ? De még szebb a folytatás : »Az Arany János bűvkörében és nyomdokaiban működő írók, Gyulai Pál és köre is élvezték az írónak ezt az erkölcsi tőkéjét és alkalmuk volt ezt mindenféle hivatalok és jövedelmező állások anyagi értékeire átváltani«. Hiában ! A tudomány kérlelhetetlen. Mindent megért és mindent megvilágít. Hogy Gyulai ifjúsága küzdelmes volt, az nem bántja szerzőnket. Hogy közművelődésünk jól felfogott érdekében a kormány és az Akadémia oly hivatalokhoz juttatták, melyekben nehezen, vagy alig volt pótolható, az sem zavarja szerzőnk nyugalmát. S ha barátai tisztes anyagi függetlenségéről gondoskodtak, szabad-e azt mondanunk, hogy Gyulai »az író erkölcsi értékét (nem is a saját erkölcsi értékét) mindenféle hivatalok és állások anyagi értékeire váltotta át ?« Gyulai, mint ftnánczgenie ! Ignotos fallit, notis est derisui. S hozzá még az ő köre is dúskált az anyagi javakban. Gyulai tanítványai, úgy látszik, mesteröktől főleg a pénzcsinálás művészetét tanulták ! Ugyan, kik ezek az alchymisták ? Nem azt akarjuk mondani, hogy az író anyagi helyzete nincs befolyással munkásságára. Jól tudták azt már Marx előtt is az irodalomtörténetírók, hogy a külső körülmények mit jelentenek az írói pályán. De »az ósdiak« ezt a tényezőt a kellő értéke szerint becsülték és másutt keresték az írói pálya és az irodalmi mozgalmak lényegének megértését.