Századok – 1905

Történeti irodalom - Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig. Ism. –ó –ő 674

675 TÖRTÉNETI IRODALOM. lése, őrzése.« (5. 1.) E meghatározásnak az a haja, hogy csak hypothesis, mely csupán a tárnok szó etymologiáján alapszik, tehát nem históriai bizonyítás. Mivel pedig ez a hivatal eredeténél fogva gazdaság-ligyi, a szerzőnek szólnia kell az állami jövedelmek kezelésének módjáról. Az Árpád-kori királyi jövedelmeket négy csoportba osztja, de ezzel csak az osztályozásban ad újat. Egyben-másban tisztázza a tárnokmester hivatalos functióinak mivoltát, de azt a nagy hibát követi el, hogy az Árpád-kori tárnokmesterségről szólván, többnyire XIY-ik századi adatokkal bizonyít, a mi azután az eredményeket nem teszi megbízhatókká. Megemlítve a kincstartói és tárnokmesteri hivatal kettéválasztását, áttér a tárnokmester városi főbíróságának tárgyalására. Szerzőnk ezt tartja e hivatal történetében legfontosabbnak. Talán szabad azt mondanunk, hogy ebben nem értünk egyet vele, mert különös dolog, hogy egy eredetileg gazdasági hivatalnak legfontosabb hatásköre igazságügyi legyen. Mit csinált tehát a tárnokmester, míg a városok nem tartoztak alája? Egészen természetes dolog egyébiránt, hogy szerzőnk munkájának ez a második fele jobban sikerült az elsőnél. Kisebb tárgyat ölel fel, hozzá több adattal rendelkezik, kevésbbé van ráutalva a későbbi adatokra támaszkodó hypothesisekre. A tárnokmesteri bíráskodásban három korszakot különböztet meg: 1. a tárnokmester bíráskodásának kezdete; 2. megállapodása, de még mindig magánjellegű módon; 3. országos hatósággá tétele 1405-ben. Adatok hiányában ez a felosztás megint hypothesis marad, mert igazolni csak a harmadik korszakot tudja. Itt talán többet is el lehetett volna érnie a kétes értékű osztályozásnál. Ezután szól a tárnokmester hatásköréről, a városok feletti administrativ jogáról, a feljebbvitel menetéről, a tárnokmester fizetéséről s a város-csoportokról; tehát nem marad meg szorosan a bírósági viszony tárgyalásánál. Igaz, hogy munkája ezzel nem lesz egységesebb, de legalább több oldalról ismertet meg tárgyával. A mi az egész munkát általában illeti, meg kell jegyeznünk, hogy jóformán teljesen hiányzik belőle a külföldi analógiákkal való egybevetés. Egyszer megkísérli ugyan a szerző, de ennek kevés haszna van, mert csak azt mutatja ki, hogy bizonyos dolgokban mennyiben egyezett a magyarországi gyakorlat a csehországival s mennyiben különbözött tőle. Itt pedig nem ez a fontos, hanem az, hogy a külföldi hasonlónemű intézmények vizsgálatával mikép lehetne az 1405-ig terjedő időkre vonatkozólag igazán fogyatékos ismereteinket kissé rendszerbe foglalni, de hypotliesisek nélkül. Mivel ezt a szerző teljesen