Századok – 1905

Történeti irodalom - Ferenczi Zoltán: Deák élete. Ism. Váczy János 660

665 TÖRTÉNETI IRODALOM. Még csak egy szerény észrevételt koczkáztatunk. Ferenczi Zoltán a kiegyezés ügyében megindult harczot alapjában az 1839/40-ikihez hasonlítja, melyet a szólásszabadságért vívott Deák Ferencz. Fontos politikai jogért folyt kétségtelenül akkor is a küzdelem, de a nemzet léte nem függött tőle, mint 1865/67-ben. Mert most arról volt szó, vájjon a nemzet törvényes önállása megőrizhető s kivívható-e, vagy a kétes jövőtől való félelem az engedékenység örvényébe sodorja-e Magyarországot? Ilyen harczot Deák Ferencz még nem vívott; a mit Ferenczi Zoltán is szépen kimutat a kiegyezésről szóló, talán legsikerültebb összefoglaló fejezetében, a melyben a szerző felfogásával minden tekintetben egyetértünk. Félreérthetetlenül magának a haza bölcsének szavaiból mutatja ki, hogy Deák Ferencz a kiegyezést nem tekintette örök időkre változhatatlan politikai műnek, hanem igenis oly alapnak, a melyről a nemzet minden még vissza nem vívhatott joga visszaszerezhető. Es lia a kiegyezésnek egy s más hiányait e nagy mű kritikusai kedvtelve liánytorgatják is, Deák Ferencznek és nagy politikai alkotásának legelkeseredettebb ellensége sem tagadhatja, hogy oly állapotnak vetett véget, a mely nemzetünket hova-tovább elsorvasztotta volna. Valóban a kiegyezés formáin a haladás szelleme változtathat, de Deák Ferencz államférfiúi nagysága annál inkább emelkedik, minél jobban látjuk azon fenyegető örvényeket, a melyektől egyedül az ő rendíthetetlen jogérzete tartotta vissza nemzetünket. E felfogást igen helyesen magyarázza Ferenczi Zoltán munkája, mely a haza bölcsének oly részletes életrajza, hogy hozzá hasonló kevés van a külföldi irodalomban is. De nem ez a mű fontossága. Kevés kivétellel mindenütt elfogadható és helyes kritikai szempontok vezérlik az írót. Nem elfogult hőse iránt, de nem igazságtalan kortársai iránt sem. A kritikus az életrajzíró mellett legtöbbször háttérbe vonúl, de néhány sorban azért mind az akkori, mind a mostani józan felfogást jól kifejezi. A puszta dicsőítéstől épen úgy óvakodik, mint a helyén kívüli kritikától. Ritkán túloz. Rajzaiban kerüli a rikító színeket s adatainak szigorú értelméhez ragaszkodik. De hogy Deák Ferencz épen oly mértékben lett volna a szív és képzelet, mint az ész embere (I. köt. 187. 1), hogy lelki életében az erös képzelet az értelem mélységével együtt járt volna (III. köt. 307. 1.), ez már bajosan állítható. Még ifjabbkori beszédeiben is óvakodik a képzelet csapongásaitól ; 1839-től kezdve pedig a logikai szerkezet szigora majd semmi helyet sem enged a képzelet fölhevüléseinek. A mi példáiban és adomáiban a képzelet erejére mutat, az voltakép az értelem elvonó