Századok – 1904
Értekezések - CSOMA JÓZSEF: Nehány szó a nemzetségi czímerekről 768
NÉHÁNY SZÓ A NEMZETSÉGI CZÍ M EREKRŐL. 771 nek paizsát teljesen, de sisakdíszét nem ; 4 pedig, a melynek sem sisakdíszét sem színeit nem ismerjük. Az egyes ábrák ezen különbözősége ellentmond a bíráló állításának, s mutatja azt, hogy itt egyes czímereknek a legapróbb részletekig való megállapításáról szó sincs, sőt ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy minden czímerből csak annyi közöltetett, a mennyi biztosan meg volt állapítható. A bíráló úrnak erre következő szavait, hogy a színek, a sisaktakaró és paizsalakok helyzetének »csak kivételes esetekben volt jelentőségűk«, megvallom, nem értem. Ezen tételt még egy czímertanban sem olvastam. Minek van hát jelentősége a czímerben, ha a czimer színeinek és a paizsalak helyzetének nincs ? Én eddig úgy tudtam, hogy épen e kettőben rejlik a heraldikai tudomány alapja, mert e kettőnek segítségével képes arra, hogy pl. egy egyszerű oroszlánból 100 — 200 egymástól különböző czímert alakíthasson. »Miért kell tehát — mondja tovább a bíráló — minden áron arra törekedni, hogy a nemzetség czímere színeiben megállapodott és sisakdíszszel ékeskedő legyen, holott valószínű, hogy e tulajdonságokkal soha nem bírt.« A megállapodott színekre nézve már az ősmagyar heraldika conservativ iránya is megnyugtató lehet, a melynél jellemző az, hogy az első felvett czímerképhez szívósan ragaszkodott már azon korban is, mikor nyugaton még gyakran változtatták az önként felvett jelvényeket. Ha pedig a czímerképhez ily szívósan ragaszkodtak, nincs okunk kételkedni abban, hogy a czímerek színeire nézve is hasonló conservativ irányt követtek. De ha mindemellett is kétségeink támadnának s megtörtént az, hogy a heraldika legrégibb korszakában ezen czímerek is átmentek a színek ingadozásának folyamán, nem kell szem elől tévesztenünk, hogy a »de genere« korszak belenyúlik a heraldika fénykorába is, a mikor a czímerek színezése — épen úgy mint a sisakdíszek — teljesen kifejlődött és megállapodott ; mégpedig soha pontosabban, szebben és szabatosabban, mint épen ezen korban. Lehetetlen tehát a sisakdíszek letagadása a nemzetségi czímereknél a heraldika fénykorában. A bíráló állítását könyvemnek legtöbbnyire egykorú adataiból igen könnyen megczáfolhatom. Igaz, hogy a huszonkilencz nemzetségi czimer közül négynél nem volt a sisakdíszre adatom, de volt a többinél. Eutólag a következőket említem meg : az Aba nemzetségnél Chyrke Péter al-bán 1373 évi, Athynai István 1380 évi sisakpecsétei, G-agyi László 1382 évből származó sírkövének teljes czímere s az összes kihalt és élő ágazatok egyező sisakdíszei ;