Századok – 1903

Értekezések - TURCHÁNYI TIHAMÉR: Rogerius mester Siralmas éneke a tatárjárásról. - II. bef. közl. 493

ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE A TATÁRJÁRÁSRÓL. 509 szerint nem is akarta, hogy valakit is megítéljenek e dolgok miatt. Odajegyezte tehát — magyarázatképen — a kézirat szélére, hogy az író az olvasóra hagyja az ítéletet. S a széljegyzet a másoló tudatlanságából belekerült a szövegbe. Épen így történhetett a XIII-ik fejezet interpolatiója, csakhogy ezt a glossa-író már egyenest az író védelmére jegyezhette oda a hosszú bevezetés miatt. Mind a két interpolatió a glossák rendes szokása szerint, a mennyire lehetséges volt, alkalmazkodott az eredeti szöveghez, innen kölcsönözve nagyjából frázisait, gondolatait. Innen a néminemű hasonlóság az interpolatiók és a szöveg egyik-másik hiteles, eredeti mondata közt. De hogy mikép volt lehetséges, hogy egy egész önálló fejezet kerüljön bele interpolatióval a szövegbe, arra megfelelek a következőkben. Interpolatióknak tartom ugyanis az összes fejezetek czímeit is, következésképen interpolátor munkájának a fejezetekre való beosztást. Okaim a következők: 1. Rogerius egész munkája, úgy alakját, mint czélját tekintve, levél. Kitűnik ez a bevezetésből, azaz előljáró beszédből, de még inkább a sok ismétlődő megszólításból. Ilyen az egész XVII. és XVIII. fejezet: »Pater et Domine, advertite Reverende!« .. . stb. »Xotaté igitur« stb. A XXXI-ik fejezetben: »diligenter advertite« . . . A XXXIV-ik fejezetben : »0 attendite et videte« . . . stb. A XXXVIII-ik fejezetben : »Advertite igitur, quid fecerint.« l) De még inkább kitűnik ez a végszavakból, melyek egyenest e felfogás mellett szólnak: »Scripsi igitur haec Paternitati Vestrae absque admixtione falsitatis, ut eadem Vestra Paternitas, quae prosperitatis meae seit rotam, sciât et adversitatis ac perieuli quidditatem. Valeat P. V.« Tehát Rogeriusnak tulajdonképeni czélja az volt, hogy megírja élete e veszedelmes napjainak történetét annak az embernek, a ki őt ismerte, vagy ismeri szerencsésebb napjaiban is. Ennélfogva Rogerius munkája tényleg epistula, levél. Már pedig épenséggel nem mondhatjuk, hogy egy ilyen levél alakjának megfelelne a fejezetekre való bontás. De ettől eltekintve, mind a levélalakkal, mind a levél lényegével egészen ellentétben áll a XXXV-ik fejezet czíme : Quomodo praesentis carminis auctor ad manus Tartarorurn devenerit. Nem nevezheti magát az író auctor-mik, még fejezet-ezímben sem, ha levelet ír. Ha maga az író írta volna e czímet, úgy rendes szokása szerint nem írta volna magát auctor-nak, hanem beszélt volna egyes számban : Quomodo deve') Nem szabad elfelejtenünk, hogy a latin udvarias stilus az akkori szokás szerint megszólításoknál a többes szám második személyét használja. SZÁZADOK. 1903. VI. FÜZET. 35