Századok – 1902

Történeti irodalom - Acsay Ferencz: A győri kath. főgymnasium története; 1626–1900. Ism. Fináczy Ernő 464

466 történeti irodalom. 466 művelődéstörténeti szempontból is. Csak a tanulóknak és tanároknak különböző korbeli fegyelmi vétségeire utalok, melyeknek természete és elbírálása nem ritkán élénk világot vet a kor erkölcseire és felfogására ; nagyon figyelemreméltók továbbá a censurára vonatkozó adatok is (242—246) stb. Általában ily helyi monographiák írói jól teszik, ha a rendelkezésökre álló forrásokból lehető sok részletes adatot közölnek s ezzel is igyekeznek mentől hívebb, pontosabb és kimerítőbb képet adni az illető iskoláról. Hibáztatni legfeljebb azt lehet, hogy a szóban levő mű forrásai közt csakis a helybeli levéltárak iratai szerepelnek, ellenben sehol semmi nyoma, hogy a szerzők az Országos Levéltár anyagát felhasználták volna. Pedig mind a jezsuita korból, mind az átmeneti korszakból számos adatot találhattak volna Budapesten. így pl. a győri kir. püspöki convictus megalakulásának iratai (a 293. laphoz) az Országos Levéltárban találhatók; továbbá ugyanott, a helytartótanácsi osztályban »Districtus Jaurinensis« jelzéssel számos fasciculus, melyben a kir. főigazgatók részletes informatiói foglaltatnak a győri tankerület iskoláinak s többek közt a győri gymnasiumnak és akadémiának tanulmányi állapotáról. A kép bizonyára még teljesebb lett volna, lia a szerzők ezen hiteles adatokat is felkutatták és értékesítették volna. A jezsuita korszak ismertetésében elismerésre méltó tárgyilagosság nyilvánul. A szerző kiemeli mindenütt a jezsuiták nagy nevelői buzgóságát, valamint általában rendszeröknek kimagasló jellemvonásait ; de azért — a történetírói tiszttel járó kötelességek tudatában — nem feledkezik meg e rendszernek szembeötlő hiányairól sem. Hibáztatja (és tanulságos adatokkal bizonyítja) az igazgatók és tanárok sűrii változásait, melyek »legtöbb esetben meghiúsították az egységes tanterv szép czéljait.« Helyesen utal a tanár egyéniségének nevelő hatására, mely azonban feltételezi az állandóságot, míg a jezsuita tanár egyénisége »nem fejlődhetett, mert egyrészt csak átmenetileg foglalkozott tárgyával, másrészt az utasítás, a Batio is sokkal lenyügözőbb békót vetett reá, a melyet leráznia lelkiismeretével ellenkezett volna.« Hibáztatja továbbá, hogy tanítói eljárásuk főképen az emlékezet gyakorlására, nem pedig az értelem kiművelésére irányult, s hogy egész »iskolai képzésök nagyon is egyoldalú és alaki természetű volt.« Mindez szigorúan megfelel a forrásainkból bőségesen ismert tényeknek. Ellenben védelmeznünk kell a jezsuitákat a szerzőnek következő tétele ellen : »A jezsuiták iskoláiban azonban az volt a föhiba, hogy nem az anyanyelvbeli tökéletességre törekedtek, hanem idegen nyelvet erőszakoltak a növendékre, a ki aztán bajosan találta