Századok – 1902
Történeti irodalom - Divald Kornél: A régi Buda és Pest művészete a középkorban. Ism. –r– 375
376 TÖRTÉNETI IRODALOM. 376 párkányrészlet s a torony egyik külső oldalfala maradt meg (belvárosi plébánia, Nagyboldogasszony-templom), a Margitszigeti épületekről pár fal- s ablakrészlet beszél, a leghatalmasabb épület, a Nagyboldogasszony budavári temploma — a mai Mátyás-templom — átépítve, restaurálva, csak alaprajzával, pillér-részleteivel s egy doniborművével visz bennünket vissza a középkorba. A többi épület — maga Divald hetvenegyet említ föl — még jobban elpusztult, a legtöbb egészen nyom nélkül, sőt egy részének még helye is bizonytalan ; a műemlékek alapján tehát egyáltalán lehetetlen a két testvérváros középkori művészetének történetét megírni. Divald azonban középkori művészeti emlékeinket a belvederei torsóhoz hasonlítva, — merész, de nem találó hasonlat! — az antik művészet példájára hivatkozik. A görög művészet remekei elvesztek, de az írott források segítségével reconstruálhatjuk a művészi tevékenység képét : ő is a magyar művészettörténet írott forrásaira támaszkodva, megkísérti »merőben kulturhistóriai vagy történelmi adatokkal fényt vetni műtörténelmünk homályos korszakaira, illetve kiegészíteni a hézagokat, a melyek ezek fejlődésének a képében fölmerülnek.« (9 —10. 1.) Divald lelkiismeretesen fölhasználja ezeket az írott adatokat, a mint a codexekben, oklevelekben és krónikákban fönmaradtak, egy részüket az eredeti, kiadott forrásokból, a legnagyobb részüket másodkézből, történeti monographiákból idézve ; de milyenek ezek az adatok ! Egykorú följegyzések, melyek legtöbbször az illető műemlék helyére vonatkoznak, vagy arról számolnak be, milyen karban van az épület. Csak néha derítenek fényt a méreteire, művészi alkotásáról, jelleméről, sőt még a keletkezése körülményeiről is mélységesen hallgatnak, és ritkaság, ha valamelyik oklevél a templom alaprajzának megszerkesztésére ad útbaigazítást. Ezt már a források természete megmagyarázza. Adományozó, pereskedő, segítségkérő vagy utalványozó hivatalos oklevelek mind, a melyek épen abban különböznek a classikus művészetekre vonatkozó írott forrásoktól, hogy a művészeti élem egészen hiányzik belőlük. Ezekre a száraz, odavetett utalásokra csak úgy lehetne művészettörténeti méltatást alapítani, ha az író a tények helyett a képzeletére bízná magát, s teljesen a saját phantasiájából alkotná meg a két középkori testvérváros művészetének ábrándos képét. Hogy azonban az ily képhez a tudománynak semmi köze sem volna, az természetes. Divaldot tudományos érzéke megóvja ettől a ballépéstől, összegyűjti és fölhasználja módszeresen az adatokat és csak annyit következtet