Századok – 1902

Értekezések - BLEYER JAKAB: Beheim Mihály élete és művei a magyar történelem szempontjából - III. közl. 215

beheim mihály élete és müvei. 227 Mindebből, azt hiszem, világosan következik, kogy Beheim a Viseli vizénél lefolyt ütközetről beszélvén, tulajdonképen a Nisava folyónál jan. 5-én vívott csatáról tudósít. Az első nisavai. nov. 3-iki ütközetről tehát nem szól, valószínűleg mert már Mägest emlékében összefolyt a két csata. Nincs különben kizárva, hogy ez a kihagyás Beheim részéről szándékos, mert ebben a csatában Ulászló nem vett részt, és így minden dicsőséget Hunyadinak kellett volna juttatnia vagy legalább dicsérete elől nem térhetett volna semmiképen sem ki. Ettől azonban Beheim ebben a költeményében is következetesen óvakodik. A költemény első részében mindössze egyszer juttat Hunyadinak szerepet, mely ugyan, mint látni fogjuk, Hunyadi jellemét szép, sőt nemes színben tünteti fel, de a hadjárat dicsőségéből egy szemernyit sem enged neki, valamint a pápai követnek, Cesarini Juliánnak sem, a kit elég feltűnő módon a költemény első részében egyszer sem említ, mintha a hadjáratban részt sem vett volna. Az egész költemény egyetlen hőse, a kié a siker minden dicsősége és a balsors keltette minden rokonszenv : az ifjú, szerencsétlen véget ért Ulászló király. A leírás azonban csak leglényegesebb vonásaiban azonosítható a jan. 5-iki diadalmas csata lefolyásával; legtöbb részlete, melyet már ismerünk s a mi még alább következik, a zlaticzai szorosnál vívott ütközet keretébe tartozik ; így pl. mikor a költő elmondja, hogy a keresztény had három mérföldnyire volt a szultán seregétől, ki a Maricza vizénél táborozott ; hogy a szultán katonáival egy hegyre vonult, hol tanácsot ült, és hogy az ütközet karácsonkor vívatott. Ezek a részletek a többi forrás tanúsága szerint mind a zlaticzai összetűzéssel függnek össze, mely karácson napján ment végbe egy hegy tövében, melyre a keresztények nem tudtak felhatolni. »A legelőkelőbb foglyokat — t. i. a Viseli mellett vívott ütközet alkalmával — a vezérrel együtt György despota (tispot iurat) kapta, a ki Khalilt meg akarta vakítani, ajkát és orrát lemetszeni és ily állapotban a szultánhoz küldeni, ki az ő két fiát fogva tartotta. Midőn szándékának híre terjedt, a király, Hunyadi (hunadienusch) és más magyar urak lebeszélték erről, mert ha meg is vakítja Khalilt, attól fiai nem nyerik vissza látásukat. A despota végre engedett kérésöknek, foglyait a királynak adta át, a ki őket Fejérvárra (ueier war) küldte, melyet a németek kriechisch iueissenpurg-nak hívnak. A szultán később Galambóczot (taubenpurg), Szendrőt (sendre) és más várakat engedett át váltságdíj fejében.« Költeményünk ezen részét lényegében más forrásban is megtaláljuk. így az emlí-16*