Századok – 1899

Történeti irodalom - Lévay József: Emléklapok Vajai báró Vay Miklós életéből. Ism. Váczy János 264

268 • TÖRTÉNETI IRODALOM. 268 meg magát. »Aranyban, ezüstben többet adott át nekik félmilliónál. Daczára a forradalmi párt rábeszélésének, aranybanezüstben mintegy másfél milliót hagyott hátra a pesti bankban, a mint az országgyűlés Debreczenbe menekült. Ezt mind Windischgrätz vette át, s tiszta nyeresége volt a kormánynak, mert az egyforintos bankjegyek, melyeknek az fedezetűi szolgált, solisem váltattak be, hanem megsemmisíttettek« stb. Vay a legodaadóbb baráti szeretettel gondoskodott róla, s mikor ő elhagyta is börtönét, mindenkinek ügyeimébe ajánlotta, A fogság Vay kedélyét épen nem törte meg. Tiszta öntudata, a melyet hazafias erényei és vallásos áhítata tápláltak, nem engedé csüggedni, családja pedig tőle telhetőleg ügyekezett könnyíteni sorsán. Ο beletörődött meg nem változtatható állapotába. A »kegyelmes úr« szívesen írt levelet a szegény paraszt foglyok hozzátartozóinak, vagy foltozta harisnyáit, ha a szükség arra kényszerítő. De néha eliszonyodott, midőn ablaka alatt az emberietlen kínzásokat, botozásokat látta; midőn azt a hamis hírt hallá, hogy Teleki Blankát is kivégzik; vagy midőn művelt embereket, mint államfoglyokat, közönséges sánczmunkában látott, a kik rablók és gyilkosok közé zárattak; vagy végre midőn egy szerencsétlen prágai fiatal ember a császárra mondott szójátékáért négy évi vársánczfogságra ítéltetett, a kivel, mint látta, azt a barbárságot követték el, hogy mivel a 6—7 fontos bilincset lábán hordozni nem bírta, a kezére tették azt s így volt kénytelen egy homokkal megrakott taligát tolni. Midőn ilyeneket följegyez, nem tartóztathatja meg magát egy-egy keserű kifakadástól : »Ez aztán — írja — annak a véreb Bachnak atyai kormányzása.« Bachról egyébiránt mint »közönséges semmirekellőről, az emberiség förtelméről és szégyenfoltjáról« azt tartotta, hogy őt semmivé akarja tenni. Azért nagy óvatosságot ajánlott családjának a kegyelem lcieszközlésében, nehogy visszautasítsák kérvényét. 1853. június 5-kén hirdették ki előtte, hogy szabaddá lett. Erre mindenki tódult hozzá s ez a jelenet mélyen meghatotta. Visszagondolva átélt szenvedéseire, bevallá, hogy bizony keserves idő volt ez, de azért nem szerette volna kitörülni életéből. »Hám nézve — írja — az nem veszett el; még a túlvilágra nézve sem. Sokat tanultam az élet könyvéből ; tanultam ismerni sok nyomorúságot, de sok erényt is. Tapasztaltam némely megaláztatást, de szerencsére, érdemetlenűl ; ennélfogva azok csak benső öntudatomat emelték.« A ki így gondolkozhatott önmagáról, bízvást remélhette, hogy életének hátralevő részében még tevékenyen közremunkálhat eltiport hazája sorsának javítására. Ez idő, ha késett is,