Századok – 1897

Tárcza; Önálló czikkek - Szilágyi Sándor: Az Országos Levéltár a képviselőházban 169. o.

170 TÁRCZA. ímely még a század elején való történetírásra sem illett volna. Eötvös igy szólt : »Magasabb társadalmi osztályaink növendék-leányai és ifjai kezében, olvasmányul ezer és ezerszámra vannak idegen népek és nemzetek "történelmi dolgozatai s idegen férfiak életrajzai és leírásai, a helyett, Fogy kezükben a mi nemzetünk múltjából vett költőileg is szép, történelmileg is kitűnő rajzok és történetünk azon nagy alakjainak életleirásai. melyek nemzeti önérzetünket emelik, volnának egyedüli olvasmány gyanánt. Nem is irói géniusz hiányzik ma a magyar fajban. Az önérzetes irói géniusz bizonyos félelemmel és aggodalommal kezd ahoz a tárgyhoz, mikor tudja, hogy a multunkra vonatkozó okiratoknak milliói a napvilág elől el vannak vonva, a melyekben csak a :rendet és a sort felfedezni is egy emberélet szükséges.« Qui nimium probat, nihil probat. A magyar történetírásnak •megvan a maga fejlődése, s mikor valóban épen nem lehetett meríteni a levéltárakból, még akkor is volt magyar történetírás. Attól fogva pedig, hogy az Országos Levéltár és a családi levéltárak megnyíltak, történetírásunk mind nagyobb dimensiókat ölt. Csak •nemrég irta meg Eötvös Károly — még pedig mondhatom igen rszépen megírta — Zala- és Veszprémmegyék monographiáját az -Osztrák-Magyar Monarchia számára ; vájjon nem tett-e ő levéltári kutatásokat ? Hát minden kutató és feldolgozó ezt teszi, mielőtt a munka megírásához fogna : átkutatja a levéltárakat, összegyű jti Rz adatokat. Az a kor, midőn »az önérzetes irói géniusz« már •csak sajtó utján jmblicált anyagból fog dolgozni, soha sem fog bekövetkezni, de liogy a kutatók munkája meg legyen könyítve, azon az Akadémia, Történelmi Társulat s egyes családok s törvényhatóságok publicatioi segítnek. Ha azt mondta volna Eötvös, hogy nyújtson módot a kormány a magyar kutatóknak, liogy még több okmány-publicatiokat teliessenek, akkor teljesen egyértejiénk vele. Már nem a dilettáns, hanem a szakember tudásával szólott Tlialy e kérdésben másnap. Rendkívül tanulságos és érdekes volt beszéde, mely úgyszólva a kérdésnek minden részét megvilágosítá. Kezdte a régi kamarai levéltárban szerzett tapasztalataival, azután vázolta, liogy az abszolút korban hogyan bántak a kibujdosott hazafiak levéltáraiból elkobzott s összehordott anyaggal, mintha a nemzet történetét akarták volna öntudatából kiszakasztani : azután vázolja a levéltár mai helyzetét, az országos levéltárral már egyesített s még egyesítendő levéltárak kérdését tüzetesen megvitatja, kész ivditványnyal áll elő s beszédét következő nagy horderejű szavakkal zárja be : »A művelt külföldön minden közarchivum tudományos intézetnek tekintetvén, a közoktatásügyi miniszter hatásköre alá tartozik. Tudjuk, hogy a mi nemzeti muzeumunk levéltára is odatartozik. Ezen nemzeti muzeumi levéltárat, melynek nagyon szűkre szabott személyzete van, egyesíteni