Századok – 1893

Könyvismertetések és bírálatok - Dr. Rudow; W.: Geschichte des rumänischen Schrifttums bis zur Gegenwart. Ism. Dr. Réthy László 63

66 TÖRTÉNETI IRODALOM. tünteti fel, kik mindig más népek előtt járva, homlokukon csillagot hordanak s maguk mögé fényt sugárzanak. A latin népfaj tehát — jegyzi meg R. — vagy mint a rák hátrafelé mászik, vagy olyan üres a koponyája, hogy azon keresztül világít a csillag. E korszakba esnek az 1848 -49. évi erdélyi oláh mozgalmak, azokról is tud annyit, a mennyit Bukarestben hallott. Baritzról azt irja, hogy mint a Grazeta Transilvaniei megalapítója, egyik vezére volt az ausztriai románok politikai törekvéseinek, Pumnulról, hogy magyar gyilkosok elől menekült Bukovinába. A negyedik időszak, a legújabb kor (1860 —1890.); jellege: kritikai, nemzeti, pessimista. Itt is sokféle ember megfér a közös czím alatt: Titu Maiorescu, Scheletti, Negruzzi, Yulcan, Eminescu, Odobesco, Urechia, Slavici, Burada, Xenopol, Tocilescu, Densusian, B. P. Hasdeu, D. Sturdza, Marienescu, Gherea stb. kritikusok és nem kritikusok. Irányokat, iskolákat e fejezetben sem tud jellemezni ; a sok könyvczímben és idézetben elvész a lényeg. E fejezet egyik alczíme: a szoczialisták. Itt a naturalista és pessimista irányt összegezi, mely az oláh politikai életben is szerepet játszik. Mi nem akarunk történelmet írni — úgymond - de meg kell említenünk, hogy az oláh parasztság az évszázadok nyomása alatt annyira eltompult, hogy sorsát meg se tudja' érteni. Az alárendeltség tudata velük született, de a katonai szolgálatnak hatása van az önérzet kifejlődésére. Kivételek természetesen vannak, példáúl Jancu 1848-ban s más népvezérek. A pessimista poéták egy részét papagáj-pessimistáknak hívja s egy sor nevet hoz fel, azzal a szellemes megjegyzéssel, hogy ha ezeknek az uraknak olyan nehéz és értéktelen az élet, ugyan mért nem kötik fel magukat? Ilyen kötni való dolgok egymást érik a könyvben, melyből Németország oláh irodalomtörténeti ismereteit fogja meríteni. S ilyen könyv a bukarestiek előtt esemény ! Szerző egy utószóval zárja be a művet, melyben szerényen megköszöni a románok elismerését, a kik azt tartják róla, hogy ez időszerint ő a »legkompetensebb« idegen, román irodalmi kérdésekben, sőt román előzőit is felülmúlja. Ez az elismerés egy idegen kormány s egy idegen nemzet legjobbjaitól kárpótlás neki a német lapok kritikáival szemben, melyek egyéb tanulmányait nem részesítették kellő elismerésben (!). A román urak, folytatja, arra akartak venni, hogy munkámat francziáúl adjam ki, a mi reám nézve előnyösebb lett volna, de — (itt ismét felbuzdul s szinte látjuk, hogy csillognak a pápaszemei) azt nem akartam tenni, mert — én német vagyok .... Végűi kijelenti, hogy a mi nem tetszőt mondott a romá-