Századok – 1891

Tárcza; Önálló czikkek - Pajor István: Pro memoria (Ipolyi Arnold leveleinek bemutatása) 590

tarcza. 593 Wagner úr az ő haját a fiil és halánték közti legérzékenyebb részen csupa joviális juxból meg ne fogta volna, de persze mindig bekapott állapotban (mert Wagner mint jó német ember már hajnalban kezdte el az árpáié ivását), — midőn az e miatti méltatlankodás érzetében Stummer Arnold valami nagyon találó gúnymondatot írt a gymnasium falára, a melyet a korbely professor úr magára és osztályára nézve nem épen hízelgőnek talált, és az apa előtt panaszt emelt. Ez pedig hogy »erélyes részrehajlatlanságát«, kimutassa, egyenesen a szigoráról ismert Pápesch Mátyás directornak adta fel a dolgot, oly világos felkéréssel, hogy az elkövetett csinyért az ő elvadult fia érdeme szerint megbüntettessék. Pápesch director urnák se kellett több, a kinél mindig volt készletben egy csomó sós vizbe áztatott virgács, —- és a szegény gyönge gyereket mint Krisztust a pilátusi éjen az ő hóhérjai, kegyetlenül megvesszőzték És ezzel szakadt el Ipolyi a külvilágtól ; ez volt neki szülőitől eyyetlen öröksége ; s ugyaninnen látható, hogy Stummerék az ő fiókért nemcsakliogy nem rajongtak, de inkább őt félig-meddig elveszett gyermeknek tartották, és tőle az által, hogy a kolostor falai közé dugják, menekedni akartak ; viszont pedig, hogy a gyalázatos electio, mely a szegény érzékeny fiún végrehajtatott, képes volt az ő fenékig megsértett lelkében örökre vérző sebet fakasztani. Hogy pedig daczái-a ennek, ez a meggyalázott, szülőitől úgyszólván eltaszított fiú, mint a gyönge növény mégis napfény, mégis szerető kebel után vágyott, ez nagyon természetes, mert ő nemcsak a szülőitől, de egyszersmind szülőföldében tulajdonképi hazájától, egyszóval az ő boldog gyermekévei tanyájától (melyben ekkor már idegen birtokos ült) látta és érezte magát megfosztottnak ; s minthogy ez oldalról már minden emlékkel szakítania kellett, örömmel ragadta meg a szeretet ama vékony sugárszálát is, mely az őt czellájában körülvevő sötét ködön keresztül az én egypár levelem soraiból feléje derengett, annyival inkább, mert én neki azon egy megyéből (Houtból) való földije, s lakóhelyemre nézve (Nyéktől Ipolykesziig) csak egy félórányi távolra eső szomszédja, ezenfelül pedig iskolatársa és mint az egész, összesen hat tagból álló classisnak egyszersmind is schedátora és ily minőségemben, -— ha nem eléggé volt elkészülve, — a kegyetlen professorok ellenében jóakaró villámhárítója valék ; mindez együtt úgy tűnhetett fel neki, hogy feltalálta bennem a mire vágyott, mert talált egy hozzá őszintén vonzódó, érte érdeklődő, őt csupán magáért önzetlenül szerető rokonkebelt, a ki miatt ő most már apát, anyát, testvért, rokont és szülőföldet nélkülözhet, mert mindez egyetlen személyben van rá nézve kárpótlásként öszpoutosúlva. így érezhetett ő az Üdvözítő példájára, a kinek midőn jelenték, hogy az anyja is a gyülekezetben van, ekképen nyilatkozék : Kicsoda az én anyám, és kicsodák az én atyámfiai ? — íme (tanítványaira mutatva) ezek az én anyám és az én atyámfiai. (Máté XII.) Hogy pedig vallásunk különbözött (lévén ő r. cath. én pedig Luther hive), ez nemcsakhogy az ő vonzalmának rám kiterjesztésében akadály nem lehetett, de úgy hiszem,