Századok – 1890

Értekezések - Dr. MÁRKI SÁNDOR: A középkor kezdete Magyarországon - II. közl. 396

MAGYARORSZÁGON. 405 félsziget apró államaival. Simon bolgár fejedelem ellen tehát a magyarokat hítta segítségül. A görög császárság valóban nem okúit a múlt tanúlságain ; s első sorban magát vádolhatja, hogy a húnok föllépésétől kezdve a törökök betöréséig, egy ezredéven át, mindannyiszor érintették s olykor el is borították a népvándorlás hullámai. Mert, hogy pillanatnyi bajoktól meneküljön, nem egyszer hitt szövetségesekűl oly népeket, melyek különben talán elkerülték volna e birodalmat. Most pl. a magyarokat. S ezek szerencsétlensége alkalmat adott, hogy a Duna baloldalán erős, és jól rendezett állam keletkezzék. Mi lett volna Európából, ha Árpáddal egyidőben egy Mánuel-féle lángész űl Kelet-Róma trónján, vagy ha ez a XII. században nem egy III. Istvánnal, hanem Marót, Gyalu, G Iád és Zalán-féle emberekkel kénytelen küzdeni ? A másik hatalom, a német-római császárság, ifjú volt még, sőt tulajdonképen meg sem alakúit teljesen. Az egész csak 887-ban vált ki a frank birodalomból s alig lehetett egyébnek tekinteni a hét törzs herczegségeinek elég laza szövetkezeténél. Arnulf császárnak, egyéni derekassága mellett is, csupán nagyjából sikerűit, hogy császári méltósága, mint középpont köré, tömörüljenek ez apró országok, melyekben Arnulf előtt 800 évvel Tacitus korában ép úgy meg voltak a decentralisticus törekvések, mint utána másik 800 évvel, I. Lipót és XIV. Lajos harczainak idejében. Arnulf alatt voltakép még neve sem volt e birodalomnak. Közvetlenül halála után veszedelmes rohamossággal kezdődött meg Németországban az »itio in partes« és magyarok, normannok, szlávok közt könnyen válhatott volna zsákmánynyá az ifjú állam. Ennek tehát Árpád idejében sem volt súlya keleten s legkevésbbé sem hátráltathatta a magyarok térfoglalását. E szerént délen, Görögországban, a centralisatió merevsége, éjszaknyugaton, Németországban, pedig épen a decentralisatio rugalmassága volt az, mi nemcsak arra bátoríthatta a magyarokat, hogy az útjokban álló apró népek legyőzésével országot alapítsanak, hanem hogy egyúttal új szomszédjaikat is egyre támadják. Közvetve azon olasz és német feudális urak voltak legjobb szövetségeseik, kik apjuk után örökölvén méltóságukat s a vele járó feudumot, — egymás közt viseltek apró háborúkat, külnépek ellen való küzdelmeiben magukra hagyván fejedelmeiket, kik nekik az eddigieknél már alig adhattak többet. A feudális birtokok Nyugat-Európában, de különösen a i sndszer hazájában, Erancziaországban, épen a IX. század második felében kezdtek örökösökké válni. Kevés úriember tartotta már magát boldognak, ha csak allodiumát, a »paterna rura«-t szánthatta ökreivel. A mint egyéniségét s vele szabadságát imént